“Mitől olyan jó ez a túra?” – kérdeznék.
“Csak menj és csináld. Majd meglátjátok”, mondanám.”
2008-ban a Bike Magazine az USA legjobb útvonalának választotta. 2008-ban hirtelen kevesebb ember kérdezett róla, és többen voltak, akik csak tekertek rajta. Akkoriban egy egész napos MRT-túrának minden héten az egyetlen szabadnapomon kellett megtörténnie, így az mindig egy kora reggeli őrült rohanással kezdődött az útvonalhoz, majd egy teljes sebességű rohanással az erdőn keresztül, amit gyorskaja követett a késő esti hazafelé vezető úton. De most, hogy néha egész hétvégéket is kivehetek, a barátnőmmel, Katie-vel két napot szenteltünk a túrának, hogy úgy tekerhessünk, mintha nem lenne más dolgunk.
Az MRT-t a legjobb késő nyáron és kora ősszel megtenni, amikor az erdészeti szolgálat befejezte a téli viharok által kidöntött fák eltakarítását, és a folyó elég alacsonyan van ahhoz, hogy az ösvény melletti forró források elérhetők legyenek. A túra egy 26 mérföldes (egyirányú) állóképességi teszt, ezért minden próbálkozás a McKenzie hídról induló autós transzferrel kezdődik. Ez három óra Portlandtől, így ahelyett, hogy hajnali 4-kor keltünk volna, inkább előző nap autóztunk, és vacsorára bort, sajtot, tésztát és pestót vettünk a Marché Provisionsból, valamint sajttortát az eugene-i Sweet Life Patisserie-ből.
Az MRT a McKenzie folyó mentén halad, amelyet rusztikus, folyóparti kabinok szegélyeznek. Két éjszakát foglaltunk a Caddisfly Resortban, amely egyike a folyóparton található maroknyi családi tulajdonban lévő üdülőháznak – mondja Dick Lauer tulajdonos. A Caddisfly három vörösfenyőből épült házikót rejt az erdőben, és egy homokos szakasz vezet a vízhez. A miénk hangulatos volt, és otthon éreztük magunkat, még mielőtt ledobtuk volna a táskáinkat. Ez az a fajta nyaralóhely, amely tökéletes alaptábor a szabadtéri kalandokhoz, de olyan hely, ahol szívesen eltöltesz egy lusta napot társasjátékozással. A kabinok ráadásul alig egy mérföldre találhatók az alsó túraútvonaltól, így nem kell nagy logisztikai torna ahhoz, hogy a túrát a bejárati ajtónál fejezzük be.
Ha nem akarsz saját transzfert indítani, ami két autó vezetését jelenti (mi nem tettük), a Caddisfly közelében lévő McKenzie River Mountain Resort (egy másik remek szálláslehetőség) elvisz a rajtnál, és felvesz a célnál. Teljes felfüggesztésű kerékpárokat is kölcsönöznek, amelyek túlzásnak tűnnek az első néhány mérföldes útvonalon, amely simán és gyorsan halad a Clear Lake élénk kék vize felé. De aztán az ösvény kettéválik, és a bal oldali elágazás a tó keleti oldalán egy fakultatív, csak szakértőknek fenntartott lávamezőn kanyarog. A jobb oldali elágazás eközben nyugat felé kanyarog, a Clear Lake Resort kabinjai mellett. Ott újra csatlakozik a másik útvonalhoz, és egy olyan gyors emelkedőkkel és technikás lejtőkkel tarkított szakaszon vezet, ahol a teljes felfüggesztés nagyon is szükségesnek tűnik.
Az MRT nehézségi szintjéről megoszlanak a vélemények. Általánosságban elmondható, hogy az útvonal egyre könnyebb lesz, ahogy haladunk, és az útvonal hossza alatt 1500 lábnyi szintkülönbséget veszítünk, így lefelé gurulunk, még akkor is, ha többnyire síknak érezzük. De az út puszta hossza miatt a legtöbb kezdő nem tudja teljesíteni a teljes távot.
Körülbelül kilenc mérfölddel az útvonal végén elérjük a Tamolitch Pool-t (más néven a Blue Pool-t), amely egy ajánlott ebédhely, és ahol a McKenzie folyó több mérföldnyi föld alatti tartózkodás után újra felszínre tör.
Ezután két mérföldig az ösvény egy lendületgyilkos kanyargás a bőrre éhes lávaköveken keresztül, ahol még a macsók is gyakran leszállnak, hogy sétáljanak.
Ha sikerül ezt a szakaszt teljesíteni, az ösvény többi része szinte egyszerűnek tűnik. De annak ellenére, hogy az ösvény itt laposan és gyorsan száguld a szivacsos fenyőtűkön át – a szakasz a “Jedi visszatér” tiszteletére a Speeder Bikes nevet viseli -, sok motorosnak itt kezd elfogyni a benzinje.
A rohanó víz és a lombos aljnövényzethez csapódó lábujjak tompa susogása mellett cikáztunk – de leginkább a saját lélegzetvételünk hangját hallottuk.
Így érkeztünk meg a Deer Creek (más néven Bigelow) Hot Springshez, a McKenzie-folyóval keveredő fürdővízmeleg medencéhez, mindössze néhány száz méterre a főútvonaltól.
Tíz mérfölddel a cél előtt megmártóztunk, a folyó hűs vize és a gőzölgő forró források között ugrálva. Az egyetlen vita az volt, hogy vajon a menet közbeni pácolásnak volt-e valami terápiás haszna, vagy egyszerűen csak annyira jól esett, hogy nem érdekelt minket. Így hát ültünk, és vártuk, hogy némi szikra visszatérjen a lábunkba. Nagyon sokáig maradtunk.