A múlt hónapban, amikor egy magazin megbízásából a Mississippi folyón vezettem, különös élményben volt részem Rosedale-ben, Mississippiben. Miközben egy Leo’s Market nevű helyen ebédeltem, egy pincérnő megemlítette, hogy Rosedale az a hely, ahol a legendás bluesman, Robert Johnson eladta a lelkét az ördögnek a zenei zsenialitásért cserébe (erre az eseményre utal – többek között – a Cohen fivérek Oh Brother, Where Art Thou című filmje).
A pincérnő mintha ezt bizonyítaná, átnyújtott nekem egy gyűrött, gépelt átiratot egy Johnson sorsdöntő pillanatáról szóló “látomásról”, amely a bluesman Henry Goodmannek jelent meg, amikor a Rosedale-ből Anguilába vezető úton utazott. Az utókor kedvéért (és mert sehol máshol nem láttam) az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm Goodman “látomását”, valamint a Rosedale’s Crossroads Blues Society utószavát.
Érdekes, hogy Robert Johnson ördögtől megvásárolt lelkének mítoszában vannak más versenyzők is – és a US 61 és a US 49 clarksdale-i kereszteződése az a hely, ahol a legtöbb bluesturista tiszteletét teszi (a legújabb Romantics-album címe éppen ezért “61/49”). Persze – akárcsak az ókori római turisták, akik a görög mítoszok “helyszíneinek” felkutatására indulnak – Johnson kereszteződésének helyét nem igazán lehet bizonyítani. Hazelhurstben született, és feltételezett sírja Quitóban van (Itta Bena közelében) – de Rosedale szerepelt Johnson egyik leghíresebb dalának, a “Traveling Riverside Blues”-nak a szövegében.
“Lord, I’m goin’ to Rosedale,” siránkozik, “gon’ take my rider by my side.”
A “Traveling Riverside Blues” nagy hatással volt a rock-n-rollra, és Eric Clapton “Crossroads” címmel újrakeverték – amely ugyanezzel a mondattal említi Rosedale-t, amit Johnson használ. A Led Zeppelin is feldolgozta (akinek a legismertebb “Lemon Song” híres módon ugyanebből a Johnson-dalból lopott egy szöveget: “You can squeeze my lemon ’til the juice runs down my leg”).
Ezek persze nem bizonyítanak sokat Robert Johnson keresztútjáról, de nekem például tetszik a gondolat, hogy ez Rosedale-ben történt. A “látomás” szövege következik…
Találkozás az ördöggel a keresztúton
A “látomás”, Henry Goodman elbeszélése szerint
Robert Johnson lent játszott Yazoo Cityben és Beulah-nál próbált visszajutni Helenába, a kocsi otthagyta őt a gát melletti úton, az országúton sétált felfelé, gitárral a kezében a vállára támasztva. Októberi hűvös éjszaka, telihold töltötte be a sötét eget, Robert Johnson arra gondolt, hogy Son House azt prédikálta neki: “Tedd le azt a gitárt, fiú, megőrjíted az embereket.”. Robert Johnsonnak szüksége van, mint mindig, egy nőre és egy kis whiskyre. Nagy fák mindenütt, sötét és magányos út, egy őrült, mérgezett kutya vonyít és nyöszörög az út melletti árokban, amitől Robert Johnson gerincén végigfut a hideg, amikor egy kereszteződéshez ér, Rosedale-től délre. Robert Johnson, aki rosszul és magányosan érzi magát, ismer embereket az országúton, Gunnisonban. Ott kaphat egy pohár whiskyt és még többet is. A kereszteződésben az út szélén egy fatörzsön ülő férfi azt mondja: “Elkéstél, Robert Johnson”. Robert Johnson térdre ereszkedik, és azt mondja: “Talán nem.”
A férfi feláll, magas, hordó mellkasú, és fekete, mint Robert Johnson halva született gyermekének örökre lehunyt szeme, és kisétál a kereszteződés közepére, ahol Robert Johnson térdel. Azt mondja: “Állj fel, Robert Johnson. Oda akarod dobni azt a gitárt abba az árokba azzal a szőrtelen kutyával, és visszamész Robinsonville-be, hogy Willie Brown és Fiával hárfázz, mert te is csak egy újabb gitáros vagy, mint a többiek, vagy úgy akarsz játszani azon a gitáron, ahogy még soha senki nem játszott rajta? Olyan hangot adsz ki, amit még soha senki nem hallott? A Delta Blues királya akarsz lenni, és annyi whiskyt és nőt akarsz, amennyit csak akarsz?”
“Az sok whisky és nő, Devil-Man.”
“Ismerlek, Robert Johnson”, mondja a férfi.
Robert Johnson, érzi, ahogy a holdfény a fejére és a tarkójára nehezedik, ahogy a hold egyre nagyobb és nagyobb, egyre fényesebb és fényesebb lesz. Úgy érzi, mintha a déli nap melege nehezedne rá, és az árokban lévő kutya vonyítása és nyögése behatol a lelkébe, feljön a lábán és az ujjai hegyén keresztül a lábán és a karján keresztül, és megtelepszik abban a nagy üres helyen a mellcsontja alatt, amitől remegni és reszketni kezd, mint egy béna ember. Robert Johnson azt mondja: “That dog gone mad.”
A férfi nevet. “Az a kutya az enyém. Nem őrült meg, csak bluest kapott. A kezemben van a lelke.”
A kutya mély, hosszú, lélekbemarkoló nyögést ereszt ki, olyan üvöltést, amilyet még soha nem hallott, ritmikus, szinkópás morgásokat, csaholásokat és ugatásokat, megragadja Robert Johnsont, mint egy Grand Mal, és a gitárjának húrjait arra készteti, hogy rezegjenek, dúdoljanak és énekeljenek egy sötét és kék hanggal, gyönyörű, lelkes akkordokkal és hangokkal, amelyek megszállják Robert Johnsont, átveszik, megforgatják, elveszítik saját énjében, elsorvasztják, felemelik az égbe. Robert Johnson odanéz az árokba, és látja, hogy a kutya szemei visszatükrözik a ragyogó holdfényt, vagy, ami Robert Johnson számára valószínűbbnek tűnik, maguktól izzanak, mély ibolyaszínű, átható ragyogással, és Robert Johnson tudja és érzi, hogy egy pokolkutya szemébe néz, miközben teste tetőtől talpig megborzong.
A férfi azt mondja: “A kutya nem eladó, Robert Johnson, de a hang a tiéd lehet. Ez a Delta Blues hangja.”
“Meg kell szereznem ezt a hangot, Devil-Man. Ez a hang az enyém. Hol írjam alá?”
A férfi azt mondja: “Nincs nálad ceruza, Robert Johnson. A szavad elég jó. Csak annyit kell tenned, hogy tovább sétálsz észak felé. De jobb, ha felkészülsz. Ennek következményei lesznek.”
“Mire készülsz fel, ördögember?”
“Tudod, hol vagy, Robert Johnson? A kereszteződés közepén állsz. Éjfélkor a telihold pont a fejed fölött van. Ha még egy lépést teszel, Rosedale-ben leszel. Ha ezen az úton kelet felé mész, akkor visszakerülsz a 61-es főútra Clevelandbe, vagy megfordulhatsz, és visszamehetsz Beulah-ba, vagy csak nyugatra mész, és leülsz a gátra, és nézed a folyót. De ha még egy lépést teszel abba az irányba, amerre tartasz, akkor éjfélkor Rosedale-ben leszel, az októberi telihold alatt, és olyan bluesban lesz részed, amilyet a világ még nem ismert. A bal kezem örökre a lelked köré fonódik, és a zenéd megszáll mindenkit, aki hallja. Ez fog történni. Erre jobb, ha felkészülsz. A lelked az enyém lesz. Ez nem akármilyen keresztút. Okkal tettem ide ezt az “X”-et, és már vártam rád.”
Robert Johnson megfordítja a fejét, a szemét felfelé fordítja a szemüregében, hogy a hold vakító fényét bámulja, amely mostanra teljesen betöltötte a koromfekete delta éjszakát, és villámként szúrja át a jobb szemét, ahogy az éjféli óra beköszönt. Egyenesen a nagydarab férfi szemébe néz, és azt mondja: – Lépj hátrébb, Ördögember, én megyek Rosedale-be. Én vagyok a Blues.”
A férfi félrevonul, és azt mondja: “Gyerünk, Robert Johnson. Te vagy a Delta Blues királya. Menj haza Rosedale-be. És amikor felérsz a városba, vegyél magadnak egy tányér forró tamalét, mert szükséged lesz valamire a gyomrodon, ahová mész.”
Az utószó
A Crossroads Blues Society-től, Rosedale, Mississippi
Az emberek azt mondják, hogy a keresztút, ahol Robert Johnson lepaktált az ördöggel, Clarksdale-ben van, ahol a 49-es és a 61-es főút keresztezi egymást. De mint a fent leírt eseményekből kiderül, ez nem így van. Az útkereszteződés, az egyetlen útkereszteződés, ahol a Delta Blues Robert Johnson személyében és zenéjében manifeszt egységként jelent meg, Rosedale déli végén van, ahol a 8-as főút keresztezi az 1-es főutat. Ezt vitatni fogják, ahogy egyesek azt is vitatják, hogy Robert Johnson valaha is alkut kötött volna az ördöggel. De a prédikátor ember, Son House tudta. Még ha nem is volt prédikátor. És ha Son House ma élne, helyreigazítaná a történetet.
Az igazság az, hogy Robert Johnsonon és az ördögön kívül senki sem volt ott, amikor az üzlet megköttetett. Ez a kijelentés valószínűleg arra késztet majd néhány embert, hogy azt mondja: “Nos, akkor mégis honnan a fenéből származnak a fent leírt események, ha senki sem volt ott, hogy tanúja legyen?”. Jogos kérdés egy spirituális eseménnyel kapcsolatban. A birodalmakat meg kell figyelni. Vagy legalábbis érezni. A leírt eseményeket egy látomásban látták. Nagy “V” betűvel. Nem akármilyen látomás, hanem egy vizuális spirituális élmény, amely valóságosabb és igazabb, mint az a valóság és igazság, amellyel nap mint nap találkozunk a mindennapi fizikai világban, amelyben az élet zajlik. Egy spirituális látomás egy spirituális eseményről. Mindkettő ugyanabban a birodalomban. Ráadásul az ördög közel lóg a Mississippi folyóhoz, és az “X”-jét olyan messze a folyótól, mint Clarksdale, letenni egyszerűen nem történhet meg. A voodoo nem véletlenül árad New Orleansból.
Mindig lesznek ellenzők és kétkedők. De a legtöbbjüket azok közé az emberek közé lehet számítani, akik “definiálnák” a bluest. Nos, a bluest nem lehet definiálni. A bluest érzed, a blues megragad téged. A Blues megszállt téged. A Blues olyan zene, mint a Cadillac az autó, csak több van benne ennél, egy transzcendencia, egy mérhetetlen, kimondhatatlan lényeg. Rosedale lényege a Delta Blues lényege. Rosedale nem csak egy deltaváros. Gyere el és nézd meg.”
A Crossroads Blues Society székhelye Rosedale-ben, a Leo’s Marketben található, az 1-es főút mellett, ahol a 8-as főút kereszteződik. Pontosan az autópálya túloldalán, ahol sok évvel ezelőtt a rönk állt. Pontosan azon a helyen, ahol az Ördög feltette az “X”-et, és leült, hogy megvárja a hamarosan nagy Robert Johnsont. Hol máshol lehetne egy ilyen társaság székhelye, ha nem itt? A Crossroads Blues Society a Delta Blues ünneplésének és megtapasztalásának szenteli magát. A Delta Blues-t nem lehet megérteni vagy meghatározni, de a blues megtapasztalása, a blues átélése, a blues átélése, a bluesról való elméletalkotás, a bluesról való vita és beszélgetés, valamint a blues hallgatása – mindezek különböző intenzitású spirituális élmények – a Társaság küldetése. Ez történik a Rosedale-ben. És amikor ez Rosedale-ben történik, akkor egy Cadillacben utazol, leengedett tetővel, Robert Johnsonnal az oldaladon.”
A Delta Blues forrása ez a keresztút Rosedale-ben. Rosedale a blues városa. A blues mindig is ott volt a Mississippi-deltában, úgy lebegett a föld felett, mint egy éter, egy pára. A blues már Hernando DeSoto előtt itt volt, az ültetvényesek és rabszolgáik előtt, sőt még az indiánok előtt is, akik valóban lefelé úsztak a Nagy Folyón, amikor DeSoto “felfedezte” a Mississippit. Hogyhogy, Hernando? DeSoto ugyanúgy felfedezte a Mississippit, ahogy John Handy felfedezte a tie bluest, mielőtt Tutwilerben felpattant egy Memphisbe tartó vonatra. A Blues és a folyó már ott volt. És az emberek még mindig nem értik, és soha nem is fogják megérteni egyiket sem, sem a köztük lévő alapvető kapcsolatot. Mindkettő megtapasztalható Rosedale-ben.