“Számomra mindig is a fák voltak a legbehatóbb prédikátorok. Tisztelem őket, amikor törzsekben és családokban, erdőkben és ligetekben élnek. És még jobban tisztelem őket, amikor egyedül állnak. Olyanok, mint a magányos emberek. Nem olyanok, mint a remeték, akik valamilyen gyengeségből elszöktek, hanem olyanok, mint a nagy, magányos emberek, mint Beethoven és Nietzsche. Legmagasabb ágaikban zizeg a világ, gyökereik a végtelenben nyugszanak; de nem vesznek el ott, hanem életük minden erejével csak egy dologért küzdenek: hogy saját törvényeik szerint kiteljesedjenek, hogy saját formájukat felépítsék, hogy önmagukat képviseljék. Semmi sem szentebb, semmi sem példamutatóbb, mint egy szép, erős fa. Amikor egy fát kivágnak, és csupasz halálsebét feltárja a nap előtt, törzsének fénylő, feliratos korongjából kiolvasható egész története: évgyűrűiben, sebhelyeiben valósággal meg van írva minden küzdelem, minden szenvedés, minden betegség, minden boldogság és jólét, a szűkös és a fényűző évek, az elszenvedett támadások, az elszenvedett viharok. És minden fiatal parasztfiú tudja, hogy a legkeményebb és legnemesebb fának vannak a legszűkebb évgyűrűi, hogy magasan a hegyeken és a folyamatos veszélyben nőnek a legelpusztíthatatlanabb, a legerősebb, az ideális fák.”
A fák szentélyek. Aki tud velük beszélni, aki tud rájuk figyelni, az megtudhatja az igazságot. Nem tanulságot és előírásokat prédikálnak, hanem a részletektől nem zavartatva az élet ősi törvényét hirdetik.
A fa azt mondja: Egy mag van bennem elrejtve, egy szikra, egy gondolat, élet vagyok az örök életből. A kísérlet és a kockázat, amit az örök anya velem vállalt, egyedi, egyedi a bőröm formája és erezete, egyedi a levelek legkisebb játéka az ágaimban és a legkisebb sebhely a kérgemen. Arra lettem teremtve, hogy a legapróbb különleges részletemben is megformáljam és felfedjem az örökkévalót.”
A fa azt mondja: Az én erőm a bizalom. Semmit sem tudok az apáimról, semmit sem tudok arról az ezer gyermekről, aki minden évben belőlem sarjad. Magom titkát élem ki a végsőkig, és semmi mással nem törődöm. Bízom abban, hogy Isten van bennem. Bízom abban, hogy munkám szent. Ebből a bizalomból élek.”
Amikor meg vagyunk sújtva, és nem bírjuk tovább az életünket, akkor egy fának van mondanivalója számunkra: Légy nyugodt! Légy nyugodt! Nézz rám! Az élet nem könnyű, az élet nem nehéz. Ezek gyerekes gondolatok. Hagyjátok, hogy Isten beszéljen bennetek, és a gondolataitok elhallgatnak. Aggódsz, mert utad távol vezet anyádtól és otthonodtól. De minden lépés és minden nap újra visszavezet az anyához. Az otthon nem itt és nem ott van. Az otthon benned van, vagy az otthon sehol sincs.
A vándorlás vágya szakítja meg a szívemet, amikor este hallom a fák susogását a szélben. Ha az ember sokáig hallgatja őket csendben, ez a vágyakozás feltárja magját, értelmét. Nem annyira arról van szó, hogy az ember elmeneküljön a szenvedése elől, bár annak tűnhet. Ez az otthon, az anya emléke, az élet új metaforái utáni vágyakozás. Hazavezet haza. Minden út hazavezet, minden lépés a születés, minden lépés a halál, minden sír az anya.”
Így zizeg a fa este, amikor nyugtalanul állunk saját gyermeki gondolataink előtt: A fák gondolatai hosszúak, hosszú lélegzetűek és nyugodtak, ahogy az életük is hosszabb, mint a miénk. Bölcsebbek nálunk, amíg nem hallgatunk rájuk. De ha megtanultuk, hogyan hallgassunk a fákra, akkor gondolataink rövidsége, gyorsasága és gyermeki kapkodása páratlan örömöt ér el. Aki megtanult a fákra hallgatni, az nem akar többé fa lenni. Semmi más nem akar lenni, csak az, ami ő maga. Ez az otthon. Ez a boldogság.”
– Herman Hesse, Bäume. Betrachtungen und Gedichte