A gerendahíd vagy gerendahíd a legegyszerűbb és legrégebbi hídtípus. Általában egy vagy több fesztávból áll, amelyeket mindkét végén egy-egy támasz vagy pillér támaszt alá.
Az első, emberek által épített gerendahidak a természet utánzásaként jelentek meg – az őskori emberek láttak egy patakra dőlt fát, és ugyanezt a technikát alkalmazták dió olyan helyeken, ahol az számukra kényelmes volt. Hérodotosz, az ókori Görögország történésze hagyott először írásos dokumentumot a hídról i. e. 484-ben. A híd, amelyről írt, az Eufrátesz folyón épült át a Kr. e. 8. században, és fából és kőből készült. Az ókori rómaiak kőből és betonból készült ívhídjaikról híresek, de egyszerűbb hídtípusokkal is kezdték. A legkorábbi ismert ókori római gerendahidat a Tiberis folyón építették a Kr. e. 7. században, és “Pons Sublicius” néven ismerték, ami szó szerint “fagerendákból készült hidat” jelent. A rómaiak voltak az elsők is, akik koporsóhidakat használtak oszlopok építéséhez. Egy kör alakú, fából készült és agyaggal bélelt szerkezetet hajtottak a folyómederbe, és szivattyúval ürítették ki belőle a vizet. Ez meghagyta a helyet, ahová a betont önthették, és egyben öntőformaként is szolgált. Amikor Hubert Gautier francia mérnök a 18. században megírta az első könyvet a hídépítésről, a hídépítés egyre inkább egzakt tudomány lett. A következő könyv, az amerikai Squire Whipple által írt “A Work on Bridge Building” továbbfejlesztette ezt, mivel ez volt az első szöveg a hídban fellépő feszültségek és feszültségek kiszámítására szolgáló analitikus módszerekről.
Egy egyszerű híd építéséhez egy patak felett csak egy kőlapra vagy egy fadeszkára van szükség. A közúti és vasúti közlekedésre alkalmas modern gerendahidak acélból vagy vasbetonból készülnek, amelyek lehetnek előfeszítettek vagy utófeszítettek is.
A gerendahidak építésének első lépése a kofferdamok elhelyezése, amelyeket minden egyes pillér helye körül építenek a folyómederben. Ezek belsejéből vizet szivattyúznak, és aknákat fúrnak a folyómederbe, amíg el nem érik az alapkőzetet (amely több mint 25 m mély lehet.) A betonacélból készült hengeres ketrecet leeresztik az aknába, és betont öntenek. Ez képezi az alapot. Az oszlopokat lehet az alapra önteni vagy előregyártani, majd ott elhelyezni. A támaszokat a folyóparton, ahol a híd vége támaszkodik, a part teteje és a meder közötti betonozással építik meg. Ez fogja megtartani a híd fedélzetét, és megakadályozza, hogy a szennyeződéseket a folyóba mossa a víz. Az acél- vagy feszített betongerendákat daruval helyezik fel az oszlopokra, és csavarozzák az oszlopsapkákhoz. A híd felépítményének befejezéséhez acéllemezeket vagy előregyártott betonlapokat helyeznek a gerendák fölé, amelyek szilárd platformot alkotnak. Ezt követően a platformra forró polimerrel módosított aszfaltot helyeznek. Ennek célja, hogy nedvességgátként szolgáljon. Az aszfalt tetejére betonacél rudakból álló rácsot helyeznek, majd betonlapba burkolják. Ez a rács két rétegből áll. A fedélzet utolsó rétegeként betonburkolatot öntenek 20 és 30 cm közötti rétegben. A betont helyben maradó formákba lehet önteni, ha azokat használják. Ha nem, a betont egy betonozógép önti, amely szétteríti, megszilárdítja és elsimítja a betont – mindezt egyszerre. Mielőtt a beton megmerevedne, csúszásgátló textúrát helyeznek el rajta kézzel vagy gépi karcolással. A beton a repedések megelőzése érdekében 5 méterenként fugákat is kap a kiöntés előtt vagy után. Ezeket a hézagokat rugalmas tömítőanyaggal tömítik.