-Sheila Heti, from Motherhood: A Novel
A gyermekvállalás egy nő életének bármelyik szakaszában feszült téma, de ritkán annyira, mint az ötödik évtizedhez közeledve, amikor a hagyományos bölcsesség – ha nem is a tudomány – azt sugallja, hogy az aranykapu becsapódik. Ez egy olyan fordulópont, amelyről Sheila Heti májusban megjelenő könyve a legújabb, de természetesen nem az egyetlen vizsgálat: Ahogy elbeszélője saját ambivalenciájával küzd, úgy küzd egy olyan generáció is, amely abban a tudatban nőtt fel, hogy a lehetőségek mindig végtelenek lesznek. Azok a nők, akik elfogadják, hogy esetleg nem szaporodnak, vagy úgy döntenek, hogy nem szaporodnak, azon tűnődnek, vajon másképp kellene-e érezniük; azok, akik gyerekre vágynak, de még nincs gyerekük, néha pánikba esnek, mintha egyetlen születésnap lenne az a zsanér, amelyen egy teljes élet forog. 40 éves terhesnek lenni, mint amilyenek az itt bemutatott nők (vagy éppen voltak), talán nem sokban különbözik attól, mint bármely más korban terhesnek lenni, de a kortársainkban általában lenyűgözést vagy megkönnyebbülést vált ki; tudom, mert nemrég magam is terhes voltam.
De tényleg olyan nagy dolog ez? A populáris kultúra olyan kivételes eseteket tartogat, mint Janet Jackson és most Tammy Duckworth illinois-i szenátor, aki 49 évesen várandós a második gyermekével (az elsőt 47 évesen szülte), és nemrég egy interjúban elárulta, hogy a termékenységi orvosa azt mondta neki, hogy “az 50 az új 40”. De a populáris kultúra is felelős a Bridget Jones és Charlotte York ketyegő időzített bomba neurózisáért – a széles körben elterjedt felfogásért, ahogyan Naomi Watts gyermektelen 40-es éveiben járó nőt alakítja Noah Baumbach While We’re Young című vígjátékában, hogy “35 után már szar az egész.”
A valóság az, hogy a nők többsége számára ez nem így van. A termékenység számos gyakori akadályának semmi köze a nő korához; néhánynak, például a spermaszám széles körben ismertetett csökkenésének egyáltalán semmi köze a nőhöz. Az igazság az, hogy a határ általában nem 35, de még csak nem is feltétlenül 40 év; átlagosan valószínűleg közelebb van a 44 évhez, bár a donor petesejtek tovább nyújthatják ezeket a számokat, és mindenki más.
Sőt, a 40-44 és 45-49 év közötti korosztályok azok, amelyekben az Egyesült Államokban a születési arányok – az általános rekordalacsony szintek ellenére – a leggyorsabban emelkednek. Ezt a jelenséget különösen könnyű megfigyelni az olyan városokban, mint New York és Los Angeles, ahol a karrier és a párválasztás versenysport, és ahol a saját szülészorvosom tavaly, 39 évesen az első ultrahangvizsgálatom során megnyugtatott, hogy a pácienseinek több mint fele idősebb nálam. “A főiskolai szobatársam egy nappal előttem várandós; azt tapasztaltam, hogy jó néhány velem egykorú ember hónapokon belül gyermeket vár” – mondja Amber Feld, egy 40 éves Los Angeles-i publicista, aki áprilisban várja első babáját. “Nagyon meglepődtem. Azt hittem, talán én leszek az utolsó, de nem hiszem, hogy közel sem leszek az utolsó.”
A portfólióhoz fotózott nők közül senki sem tervezte kifejezetten, hogy 40 évesen vagy azon túl gyermeket vállal; a dolgok csak úgy alakultak. A késői gyermekvállalás okai – nem mintha magyarázatra lenne szükség – éppoly változatosak, mint amilyenek ők maguk. Néhányuknak időre volt szükségük ahhoz, hogy megtalálják a megfelelő partnert a balra húzás korszakában; mások korán és boldogan párra leltek, majd olyan termékenységi problémákat fedeztek fel, amelyek megoldása éveket vett igénybe. Mások egészen az utolsó pillanatig kétségeik voltak a gyermekvállalás lehetőségét illetően. Aya Kanai, egy 40 éves divatigazgató 36 évesen lefagyasztott petesejtjeivel fogant meg mesterséges megtermékenyítéssel; lánya napokkal a portré elkészülte után született meg. “Volt ez a vicces pillanat” – mondja – “amikor azt gondoltam, hogy ‘Fúj, most én is egy leszek azok közül az idegesítő anyukák közül’. “
Ez az érzés utal a gazdag felnőtt élet közepén a szaporodást fontolgató nők talán leggyakoribb szorongásának forrására: az identitás – a korlátlan szexualitás, a szakmai kitartás, a szabad akarat – vélt elvesztésére. Az anyaság ugyanis, ahogy Rachel Cusk okosan leírta A Life’s Work (Egy élet munkája) című, felperzselt anyasági memoárjában, “elválasztja a nőket önmaguktól, így a nő felfogása arról, hogy mit jelent létezni, gyökeresen megváltozik. Egy másik személy létezett benne, és születése után az ő tudatának hatáskörében él. Amikor velük van, nem önmaga; amikor nélkülük van, nem önmaga.”
Ezt az átalakulást csak akkor érthetjük meg igazán, ha átéljük, bár a hajnali 4:00 órai csoportos etetések, a köpetfoltok, a Dansko klumpák hirtelen csábítása kevés magyarázatot igényel. Vajon könnyebb vagy nehezebb lenne mindehhez alkalmazkodni 40 évesen – amikor az ember már inkább ragaszkodik ahhoz a képességéhez, hogy szeszélyből Korzikára repüljön, LSD-t mikrodózisban adagoljon, vagy egy csapat beosztottat irányítson -, mint mondjuk 30 évesen? Ez attól függ, kit kérdezel, vagy attól, hogy mikor kérdezed.
40 évesen, egy 4 hónapos kislányt nevelve egy 38 évesen megismert elvált társammal, néha úgy érzem, hogy még mindig nem találtam ki, ki vagyok, de tudtam, amikor úgy döntöttem, hogy hagyom, és talán ezért hagytam, hogy megtörténjen, hogy nem folytathatom tovább úgy, ahogy eddig, töprengve, vásárolgatva, örökké mellékprojektekben és társasági életben bolyongva, a babaarcomon boldogulva. Néhány régi szerelmemet sokkolta, megdöbbentette a hír, mintha elvesztettem volna a szabad szellem státuszomat. De mi lehet rock ‘n’ rollosabb, mint életet teremteni? Emellett az, hogy ilyen kevés időt töltök azzal, hogy magamra gondolok, vagy rossz művészeti megnyitókra járok, nem alkalmazkodás, hanem monumentális megkönnyebbülés. Csak amikor hat hét elteltével elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi volt előtte és mi lesz utána – és amikor megértettem, hogy minden, ami nem ő, ahhoz képest nyomorúságos, és hogy nekem mindenképpen foglalkoznom kell mindezzel -, akkor tűnt problémásnak az anyaság vállalkozása. Szerencsére mostanában alig tudom követni, hol van az iPhone-om. A gyermekem nem váltott ki egzisztenciális válságot; ő maga a meditáció.
Ez nem azt jelenti, hogy egy nőnek anyává kell válnia ahhoz, hogy egésszé váljon, vagy hogy az anyatermészet elleni versenyben elért győzelem különleges elismerést érdemel. De függetlenül attól, hogy ki hogyan vélekedik a szülőségről, amikor az ember eléri a negyvenes éveit, vagy legalábbis amikor én elértem, a számszerű kor körül felépített belső narratívák – a “kellene” – kezdik átadni a helyüket egy élénk lélekjelenlétnek, egy olyan kontrollról való lemondásnak, ami eleve nem is volt ott. Előbb vagy utóbb, gyerekek ide vagy oda, rá fogunk jönni, hogy már nem vagyunk fiatalok, de ez viszont nyitottabbá tehet minket arra, hogy valami mássá váljunk. “Felkészültebbnek érzem magam rájuk – a karrieremben, de az érzelmi állapotomban is” – mondja Khanh Cruz, a 44 éves New York-i dizájnigazgató, akinek második gyermeke Valentin-napon érkezett. “Nem hiszem, hogy ez hamarabb megtörténhetett volna.”