What lends The Giving Tree its remarkable poignancy is not the tree’s love, but the story’s canvas — the passing of time. In ten minutes, we witness the boy’s journey from childhood through old age, with all the loss and longing that accompanies life.
The book opens with scenes of childhood happiness. The boy plays with the tree every day: running, climbing, swinging, pretending. They are happy.
This is a verdant picture of wholeness: shalom.
But every good story thrives on conflict, and that is exactly what we encounter when we turn the page.
“But time went by.” With only a hint of the boyhood smile remaining on his face, the boy nostalgically remembers his happy childhood days with the tree.
As he continues to age, the boy no longer plays with the tree. Three times the tree entreats the boy to come and play “and be happy” — hearkening back to their lost childhood days — but the boy is “too big,” or “too busy,” or “too old and sad.”
Time has taken the boy’s childhood joy, and he can never go back to find it once more.
With loss comes longing.
This evokes not simply the loss of childhood happiness, but a primordial sense of everything time takes from us: youth, innocence, illusions, hopes, dreams, love. Fogalmilag ez az elveszett paradicsom: száműzetés az Édenből, a shalom távoli helye, ahol megtalálhatjuk a teljességet, “és boldogok lehetünk” a legteljesebb értelemben, ha visszamehetnénk.
A veszteséggel együtt jár a vágyakozás. A fiú, annak ellenére, hogy elhagyja a fát a vagyonért és a családért, mindig visszatér hozzá. Mert ott marad a teljesség emléke, örökre belevésődve a fa tövébe.
De a fa az, aki leginkább vágyik arra, amit elveszített, és a történet itt – az idő múlásának és a fa szeretetének metszéspontjában – a legerősebb. Minden alkalommal, amikor az öregedő fiú visszatér, a fa nagy árat ad, hogy teljesítse a fiú vágyait, fájdalmasan vágyik arra, hogy visszaszerezze számára az Édent: “Akkor… boldog lehetsz”, olyan boldog, mint amikor a fiú régen az ágak között játszott.
De nem mehetnek vissza. A fiú minden alkalommal visszatér a fához, elégedetlenül és többre vágyva, míg végül “túl öreg és szomorú lesz a játékhoz”. A könyv az Éden árnyékával zárul: a fiú és a fa újra együtt, de az idő által feldúltan.
Mint Silverstein írta: “Elég szomorú a vége”. Élni annyi, mint öregedni, és így veszíteni és vágyakozni.”
Egy régmúltbeli szerelem, egy általános iskolai barátság, képek egy többnyire elfeledett nyaralásról, egy középiskolában dédelgetett dal, az első csók, a gyermekünk babaképei vagy egy nyári délutáni játék gyermekkori emléke: keserédesen tartjuk az emléket, gyászoljuk a veszteséget, és vágyunk egy még teljesebb helyreállításra. Az idő elveszi tőlünk ezeket az örömöket, és mély vágyakozást hagy maga után.
Ez a nosztalgikus vágyakozás a Sehnsucht, az a gazdag német fogalom, amelyet C. S. Lewis úgy írt le, mint “vigasztalhatatlan vágyakozás nem tudjuk mi után”. Ez “az élethosszig tartó nosztalgiánk, a vágyakozásunk, hogy újra egyesüljünk valamivel a világegyetemben, amitől most elszakítva érezzük magunkat.”
Lewis szerint, bár ez a vágyakozás gyakran a gyermekkori emlékekből vagy a szép dolgokból fakad, ezek csupán pótcselekvések. Végső soron “olyasmire vágyunk, ami valójában soha nem jelent meg a tapasztalatainkban”. Lewis ezt a “távoli hazánkkal” azonosította, azzal az otthonnal, ahol soha nem jártunk.
Amikor látjuk, hogy az öregedő fiú elveszíti gyermekkori boldogságát, és a fa vágyakozik, hogy visszaszerezze azt, akkor találkozunk az életben rejlő veszteséggel, és vágyakozunk arra a helyre, ahol a teljesség vár ránk. Mi vagyunk a fiú és a fa is.
Ezzel a háttérrel szemben a fa szeretete súlyt nyer. Ebbe a kozmikus ürességbe a fa önzetlenül, tragikusan, talán hiábavalóan, de gyönyörűen önti bele ezt a szeretetet. Ez egy időn és téren átívelő szerelem, hogy feloldja az időt és eloszlassa a legmélyebb sötétséget – egy epikus szerelem, amely hazavágyik hazánkba, ahol a futás és játék végtelen napjai várnak ránk.
I wrote at the outset of this article that I didn’t know where our copy of The Giving Tree came from, but I actually learned upon cracking open the book:
The book was a childhood gift to me from our neighbors of long ago, who we affectionately called “aunt” and “uncle.” (My mother, unbeknownst to me, at some point placed the book in my home.) The inscription stirred distant memories of reading the book in my childhood bedroom.
Túl öregek vagyunk a játékhoz, és a fa, akire emlékszünk, eltűnt.
Which brings me to the crux of it: for those of us who fondly remember reading The Giving Tree as a child, that memory itself stirs our longing. Most úgy olvassuk a könyvet a gyerekeinknek, ahogy nekünk olvasták, mielőtt még tudtuk volna, milyen veszteséggel jár a kor, amikor a történet nem szólt másról, mint egy fa gyengéd szeretetéről.
Az olvasás aktusa és maga az elbeszélés együttesen idézi fel azt a kimondhatatlan veszteséget és vágyakozást, amit az idő okozott, mióta először olvastunk a fáról, aki szeretett egy kisfiút. És sírunk.
De nem mehetünk vissza. We’re too old to play, and the tree we remember is gone. Egészségünk napjai nem a múltban, hanem a jövőben, a távoli országban vannak.