Egy férfi, akit csak “éhségművészként” ismernek, és aki a megélhetésért böjtöl, az impresszáriójával (a menedzserével) utazik városról városra Európában. Az éhségművész minden városban kiválaszt egy nyilvános helyszínt, és egy lezárt, szalmával bélelt ketrecben állítja ki magát, ahol akár negyven napig is böjtöl. Az éhségművész fénykorában az egész környékről érkeznek emberek, hogy megnézzék a fellépését. Különösen a gyerekek vonzódnak hozzá, és amikor az éhségművész nem vonul be hipnotikusan a ketrecbe, akkor beszélget velük, és mosolyogva válaszol a kérdéseikre. A felnőttek is buzgón figyelik az éhségművész tevékenységét, de ezt általában abból a gyanúból teszik, hogy az éhségművész ételt lopkod. Az éhségművész csalódottságára a városlakók embereket, általában henteseket bíznak meg azzal, hogy gondoskodjanak arról, hogy az éhségművész ne egyen az éjszaka folyamán. Az éhségművész számára azonban még bosszantóbb, hogy ezek az emberek szándékosan szemet hunynak az éhségművész felett, mintha csak azt akarnák lehetővé tenni, hogy lopjon egy falat ételt. Az éhségművész énekel, hogy bizonyítsa, hogy nem eszik, de az emberek azt hiszik, hogy egyszerűen elsajátította az evés és az éneklés egyidejű művészetét.
Bár az éhségművész híres, mégis örökké boldogtalan. A városlakók hitetlenkedése miatt az éhségművész rájön, hogy csak ő lehet igazán elégedett önmegtagadással. Az éhségművész a rá kiszabott böjti korlátok miatt is korlátok közé szorítva érzi magát. Bár az éhségművésznek könnyű a böjtölés, és negyven napnál jóval tovább is képes böjtölni, az impresszárió mindig rövidre zárja az előadást, mert a nézők hajlamosak elveszíteni az érdeklődésüket. Ráadásul a rituálé, amelyben az impresszárió a böjt megtörésére kényszeríti az éhező művészt, megalázó és kellemetlen. Először orvosok lépnek be a ketrecbe, hogy jelentse az éhező művész állapotát, amelyet megafonnal jelentenek be. Ezután két, a tömegből kiválasztott hölgy megpróbálja kisegíteni az éhségművészt a ketrecből. Az éhségművész rendíthetetlenül tiltakozik, és az impresszárió közbelép, hogy bemutassa, milyen törékennyé vált az éhségművész. Mire a szertartás véget ér, az éhségművészt már kényszertáplálták, a tömeget pedig meghatotta az éhségművész kétségbeesettnek tűnő állapota. Valójában azonban az éhségművész csak azért nyomorult, mert tudja, hogy tovább is böjtölhetett volna, és hogy állítólagos rajongói valójában gyűlölik őt.
Az éhségművész tovább él hírnévben és csendes elégedetlenségben, és csak akkor válik ellenségessé, amikor egy-egy ember felveti, hogy melankóliájának gyökere maga a böjt lehet. Erre a felvetésre az éhségművész vadállatként zörög a ketrecében, és csak az impresszárió tudja megnyugtatni, aki az éhségművész nyomorúságát eljátssza az emberek előtt azzal, hogy fényképeket mutat az elsorvadásáról. Bár ezek a fényképek a valóságban azt mutatják, hogy az éhségművész nyomorultul néz ki, mert akarata ellenére kényszerítik ki a ketrecből, az impresszárió mindezt úgy reklámozza, mint magának a böjtnek a hatását. Az impresszárió gesztusa sosem hagyja hidegen az éhségművészt, aki behódolva süllyed vissza a szalmába, örökre meg nem értett módon.
A hivatásos böjt végül hanyatlásnak indul, ahogy a közönség kedvet kap a szórakozás újabb, izgalmasabb formáihoz. Az éhségművész és az impresszárió felbontják társulásukat, de mivel az éhségművész túl öreg ahhoz, hogy új szakmát kezdjen, megpróbálja átvészelni a böjtölés elleni trendet, abban a reményben, hogy az megfordul. Csatlakozik egy cirkuszhoz, és az állatokból és egyéb érdekességekből álló menazéria bejáratához kerülve mutatványos lesz. Elhelyezkedése miatt az éhségművészt figyelmen kívül hagyják az emberek tömegei, akik a bent lévő élénkebb látványosságok miatt jöttek. Az éhségművész nem létezik, leszámítva néhány kósza embert, akik anakronizmusként tekintenek rá. A magára hagyott éhségművész végül túllépi a böjti rekordját, bár nem lehet pontosan megállapítani, hogy mennyi ideig böjtölt, mert a cirkuszfelügyelők elfelejtik kicserélni a táblát, amelyen a napi végösszeg szerepel. Az éhségművész észrevétlenül és méltatlanul pusztul a ketrecében.
Napok telnek el, mire egy cirkuszi felügyelő észreveszi a látszólag kihasználatlan ketrecet. Közelebbről megvizsgálva a felügyelő felfedezi a szalmába temetett éhségművészt, aki közel áll a halálhoz. Az éhségművészt őrültnek gondolva a felügyelő utolsó szavaival megtréfálja az éhségművészt. Az éhségművész bocsánatot kér, és elmagyarázza, hogy ő csak azt akarta, hogy mindenki csodálja. Amikor a felügyelő biztosítja, hogy mindenki csodálja őt, az éhségművész azt mondja a felügyelőnek, hogy nem kellene, és bevallja, hogy csak azért böjtölt, mert az életben nem talált olyan ételt, amit szeretett volna. Ezekkel a szavakkal az éhségművész meghal. A cirkuszfelügyelők eltemetik a szalmával együtt, és egy fiatal párduccal töltik fel újra a ketrecet, amely szinte mindenben különbözik az éhségművésztől. A ketrecében csellengő párduc élettel teli, éhesen táplálkozik, és kifejezi szabadságát és életkedvét. Rövid időn belül a cirkusz fő attrakciójává válik, és az emberek tömegei lélegzetvisszafojtva közelednek a ketrechez.