Az 1960-as évtizedet az egész amerikai történelem egyik legzavarosabb évtizedének nevezik. Több jelentős esemény is meghatározta a korszakot: John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolása; más nemzeti vezetők, köztük ifjabb Martin Luther King, Robert Kennedy és Malcolm X meggyilkolása, valamint a Szovjetunióval folytatott hidegháború, az erősödő polgárjogi mozgalom és az eszkalálódó vietnami háború körüli viták és válságok.
Az évtized sok ígérettel és reménnyel indult a nemzeti politikai színtéren, egy fiatal, lendületes új elnök megválasztásával. Amerikának azonban mind kül-, mind belpolitikai kihívásokkal kellett szembenéznie. A hidegháború az előző évtizedből folytatódott, és az 1962-es kubai rakétaválság majdnem teljes körű nukleáris háborúhoz vezetett az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A fekete amerikaiak egyenlő jogokat követeltek, és a déli szegregáció híveinek (a fajok szétválasztását támogatók) erőszakos ellenállásába ütköztek. Aztán 1963-ban, egy novemberi napon Dallasban meggyilkolták Kennedy elnököt, gyászba borítva a nemzetet.
Lyndon Johnson alelnök követte Kennedyt a kormányfői székben. Johnson Amerikát a “Nagy Társadalomként” képzelte el, amelyben a szövetségi kormány által támogatott szociális programok felszámolják a szegénységet. Johnson “Nagy Társadalma” és “háborúja a szegénység ellen”, bármennyire is jó szándékú volt, rosszul sült el. Egyrészt a szegénységellenes programokra fordított kormányzati pénzek nem tettek mást, mint szövetségi bürokráciát hoztak létre. A szegénységellenes programok működtetése drága volt, és végül is keveset tettek a nemzet szegényeinek felemelkedéséért, és e programok finanszírozását el kellett vonni a fokozódó vietnami háború finanszírozására.
Továbbá, Johnson bajba került a vietnami politikájával. A kommunizmus délkelet-ázsiai terjedésének megállítására tett kísérletében az elnök egyre nagyobb számban kezdett csapatokat küldeni a vietnami rizsföldeken folyó harcokba. Az amerikaiak szinte azonnal tiltakozni kezdtek ez ellen az akció ellen. Évről évre jelentősen nőtt a tiltakozók száma.
1968-ra az amerikaiak mélyen aggódtak országuk sorsa miatt. Sokak számára úgy tűnt, hogy a nagy amerikai demokrácia-kísérlet szétesőben van, és kudarcra van ítélve. Abban az évben mind kül-, mind belpolitikai válságok végeláthatatlannak tűnő sorozata következett be. A nemzetközi fronton az észak-koreai kommunisták elfoglalták a nemzetközi vizeken hajózó USS Pueblo nevű amerikai haditengerészeti teherhajót. A kommunista észak-vietnamiak elindították a Tet-offenzívát, egy olyan katonai akciót, amely jelezte, hogy a vietnami háborút nem lehet könnyen megnyerni. Az amerikai katonák már nem voltak a jófiúk; a kis dél-vietnami faluban, My Laiban civilek százait mészárolták le. A belföldi fronton a háborúellenes tüntetések nem hagytak alább. A nemzet középen kettészakadt azok között, akik olyan kifejezéseket hangoztattak, mint “Amerika, szeresd vagy hagyd” és “A hazámnak igaza van vagy sem”, és azok között, akik a “Pokolba, nem, nem megyünk” kijelentésével válaszoltak Vietnamra. Két vezető nemzeti személyiséget, ifjabb Martin Luther Kinget és Robert Kennedyt meggyilkolták. Johnson elnök kijelentette, hogy nem pályázik pártja elnökjelöltségére. Vér folyt Chicago utcáin a Demokrata Nemzeti Kongresszus alatt, amikor a rendőrség bunkósbotokkal és könnygázzal verte a háborúellenes tüntetőket.
Ebben az évben Richard Nixon volt a republikánus elnökjelölt. Az 1950-es években Nixon két cikluson át volt alelnök Dwight Eisenhower alatt; 1960-ban elvesztette az elnökséget Kennedyvel szemben. Ezúttal Nixon legyőzte demokrata ellenfelét, Hubert Humphreyt. Az évtized végére Nixon egy olyan ország élén állt, amelyben a háborúellenes tüntetések egyre nagyobbak, hangosabbak és gyakoribbak lettek. A vietnami csapatkivonás ellenére azonban az amerikai jelenlét Délkelet-Ázsiában az 1970-es években is folytatódott, és a polgári zavargások is folytatódtak.