A Terrel H. Bell akkori oktatási miniszter által létrehozott Nemzeti Oktatási Kiválósági Bizottság 1983 áprilisában kiadta az Egy veszélyeztetett nemzet című jelentést. A széles nyilvánosságot kapott jelentés leghíresebb sora kijelentette, hogy “társadalmunk oktatási alapjait jelenleg a középszerűség növekvő áradata erodálja, amely nemzetként és népként a jövőnket fenyegeti” (U.S. Department of Education, 1983).
A szerzők által “az amerikai néphez intézett nyílt levélként” jellemzett jelentés felszólította a választott tisztviselőket, pedagógusokat, szülőket és diákokat, hogy reformálják meg a közoktatási rendszert, amelyet “sürgős javításra szorulóként” jellemzett. A javítás szükségességét a jelentésben felsorolt számos statisztikai adatra alapozták, amelyek a bizottság szerint az amerikai oktatás elégtelen minőségét mutatják. A szerzők vészjóslóan figyelmeztettek, hogy az adatok azt mutatják, hogy a nemzet veszélyben van, és komoly aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy “a kereskedelem, az ipar, a tudomány és a technológiai innováció terén egykor megkérdőjelezhetetlen elsőségünket a versenytársak világszerte lekörözik.”
A jelentésben bemutatott megállapítások és adatok négy fő téma köré szerveződtek: tartalom, elvárások, idő és tanítás. E területek közül a jelentés négy fő ajánlást fogalmazott meg:
A tartalmat illetően a bizottság azt javasolta, hogy minden érettségizni kívánó diáknak rendelkeznie kell az “öt új alapvetés” alapjaival. Ez a felkészítés négy tantárgyat tartalmazott angolból, hármat matematikából, hármat természettudományokból, hármat társadalomtudományokból, és fél kreditet informatikából. A főiskolára készülő diákok számára két kreditet ajánlottak idegen nyelvből is.
A bizottság azt javasolta, hogy az iskolák – mind a K-12, mind a felsőoktatásban – fogadjanak el “szigorúbb és mérhetőbb követelményeket”, és támasszanak magasabb elvárásokat a diákok teljesítményével és magatartásával szemben. A bizottság azt is javasolta, hogy a felsőoktatási intézmények emeljék a felvételi követelményeket, hogy a diákokat arra ösztönözzék, hogy az általános és középiskolai évek alatt a legjobbat hozzák ki magukból.
Egy másik ajánlás arra kérte az iskolákat, hogy fordítsanak több időt az új alapismeretek oktatására, ami hosszabb, hétórás tanítási napok, 200-220 napos tanév vagy a meglévő tanítási nap hatékonyabb kihasználása formájában valósulhatna meg.
A jelentés hét ajánlást sorolt fel a tanárok minőségének javítására, többek között a tanárképzési programokra vonatkozó szigorúbb követelményeket, szakmailag versenyképes és teljesítményalapú tanári fizetéseket, a tanárok 11 hónapos szerződéseit, amelyek több időt hagynak a tananyagra és a szakmai fejlődésre, a tanárokat tapasztalat és képességek alapján differenciáló karrierlétrákat, a tanárhiányos területekre fordított több forrást, a magasan képzett jelentkezők bevonását ösztönzőket, valamint a kezdő tanárok számára tapasztalt tanárok által kidolgozott mentorprogramokat.
A jelentésben felsorolt problémák, amelyek a jelentés ajánlásaihoz vezettek, és az abban használt erős nyelvezet nagy port kavart mind a közvélemény, mind az oktatáspolitikai közösség körében. A jelentés, amelyet széles körben terjesztettek, és amelyre Ronald Reagan elnök is gyakran hivatkozott, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államokban számos iskolafejlesztési intézkedést foganatosítottak. De ahogy a jelentés és annak következményei szélesebb körben ismertté váltak, az A Nation at Risk (Egy nemzet veszélyben) heves kritikákat is kiváltott.
A mesterséges válság megkérdőjelezi a jelentést
A több mint egy évtizeddel később megjelent könyv, a The Manufactured Crisis (A mesterséges válság) máig az egyik legnépszerűbb kihívás a jelentés következtetéseivel szemben. A kritika szerzői, David Berliner és Bruce Biddle megkérdőjelezik az oktatási kudarcokat dokumentáló statisztikákat, amelyekre a jelentés alapult, és elítélik, hogy a politikusok a jelentést arra használták fel, hogy Berliner és Biddle szerint elhibázott reformokat hajtsanak végre. A könyv azt állítja, hogy a jelentés csak egy példa volt arra, hogy az akkori politikai vezetők hogyan vezették félre a nemzetet az állami iskolák minőségével kapcsolatban (1995).
A neves oktatáskutató, John I. Goodlad azt írja, hogy a jelentés nagy médiafigyelmet tudott szerezni, de a figyelem ritkán összpontosított az ajánlásokra, ehelyett a “rossz hírekkel” és a jelentés által kimutatott, az iskolákban meglévő problémákkal foglalkoztak. Goodlad azt is állítja, hogy a jelentésben túlhangsúlyozták a tanulók teljesítménye és a nemzetgazdaság közötti kapcsolatot (2003). A jelentés más kritikái rámutatnak arra, hogy a jelentés a középiskolákra helyezte a hangsúlyt, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva a K-8-as oktatást (Peterson, 2003), valamint arra, hogy az amerikai iskolák alacsony minőségének bizonyítékaként használt számos statisztika nem tartalmazott idézeteket (Berliner & Biddle, 1995).
A jelentésnek voltak ugyan gyengeségei, mégis nagy hatással volt az amerikai oktatásra. A jelentés mindenekelőtt átfogó iskolai reformtörekvésekhez vezetett, lendületet adott az akadémiai standardok mozgalmának, felhívta a figyelmet az oktatáspolitika fontosságára, és az iskolák elszámoltathatóságának előtérbe kerüléséhez vezetett (Weiss, 2003).
2003 áprilisában, az A Nation at Risk című jelentés megjelenésének 20. évfordulója számos elemzést váltott ki az amerikai oktatás fejlődéséről az elmúlt két évtizedben. A mellékelt ábra azokat a területeket mutatja be, ahol előrelépés történt, különösen a szigorúbb tantárgyi követelmények és a tudományos tartalomra vonatkozó szabványok kidolgozása terén.
Az elmúlt mintegy 20 évben azonban nem minden, a jelentésben megfogalmazott ajánlás vált valóra. A Hoover Institution és a Stanford Egyetem által az oktatási reformok helyzetének tanulmányozására szervezett Koret Task Force szerint a végrehajtás “egyenetlen” volt, és csak kisebb javulást értek el a tanulmányi eredményekben ez idő alatt. A Koret Task Force szerint az A Nation at Risk jó munkát végzett abban, hogy rámutatott az amerikai iskolák problémáira, de nem volt képes azonosítani a problémák alapvető okait, és nem tudta kezelni a politikai befolyásokat a közoktatási rendszerben (Peterson, 2003).