A zsidók történelmük nagy részében többnyelvűek voltak. A héber a Biblia nyelve, a zsidó liturgia fő nyelve, és a modern Izraelben beszélt nyelv – de a valaha élt zsidóknak csak kis százalékának volt ez az elsődleges nyelve.
A zsidó nép földrajzi sokszínűsége magyarázza a többnyelvűséget. A zsidók átvették szülőföldjeik különböző nyelveit, és számos zsidó hibrid nyelvet is beszéltek.
A közös korszak elejére az arámi felváltotta a héber nyelvet a palesztinai zsidók beszélt nyelveként. A héber nyelv hanyatlásának okai nem teljesen tisztázottak, de minden bizonnyal a Kr. e. 587-ben bekövetkezett babiloni száműzetés és Palesztina folyamatos idegen uralma a Második Templom idején felgyorsította ezt a folyamatot. Az arámi, akárcsak a héber, sémi nyelv, és sok hasonlóság van a kettő között.
A rabbinikus korszakban az arámi kiemelkedő szerepe miatt vitathatatlanul a második legfontosabb zsidó nyelv – bár nem zsidók is beszélték. A Talmud arámi nyelven íródott, akárcsak a Zohár, a nagy középkori misztikus szöveg. Az egyik legismertebb zsidó ima, a Kaddish is arámi nyelven íródott. A talmudi korszakban a héber írástudatlanság olyan magas volt, hogy a sábát Tóraolvasást versről versre arámi fordítással együtt mondták el.
A zsidó hibrid nyelvek több mint két évezrede léteznek. A nyelvészek régóta töprengenek azon, hogy ezeket a nyelveket dialektusoknak, egyedi nyelveknek vagy kreol nyelveknek kell-e tekinteni (olyan nyelvek, amelyek pidgin nyelvként – leegyszerűsített beszédformák, gyakran két nyelv keverékei – kezdődtek, és később elsődleges nyelvekké váltak).
A Második Templom időszakában a zsidók a hellenisztikus világban a judeo-görögöt, más néven jevánit beszélték. Az évek során sok más ilyen hibrid nyelv is kialakult. Ezek a nyelvek hajlamosak voltak átvenni a helyi nyelvek szerkezeti és lexikai elemeit, keveredve a héber és arámi szavakkal. Általában héber írással írták őket.
A Közel-Kelet és Észak-Afrika zsidósága judeoarabul beszélt. A mai Irán és Afganisztán zsidói már a nyolcadik században judeo-perzsa nyelven beszéltek. Sok olaszországi zsidó beszélt judeo-olaszul, egy olyan nyelven, amely korai dél-olasz elemeket és héber írásjegyeket tartalmaz. E nyelvek többsége és sok más zsidó hibrid nyelv kihalt vagy majdnem kihalt.
A két legismertebb zsidó hibrid nyelv a judeo-spanyol – ismertebb nevén ladino – és a jiddis.
A judeo-spanyol nyelvet a középkori Spanyolország zsidói és leszármazottaik beszélték. Nyelvi jellemzőinek nagy részét a korai középkori spanyolból kapta, de héber betűkkel írták. Bár a ladino a legkorábbi dokumentált neve, a nyelvet judezmo (ami a jiddis nyelvi megfelelője) és spanyol néven is ismerik.
A judeo-spanyol nyelvet ma is beszélik néhányan a Balkánon, Észak-Afrikában és Izraelben. A holokauszt felgyorsította a nyelv hanyatlását; a nácik számos zsidó-spanyol nyelvű közösséget tizedeltek meg – különösen Görögországban és a Balkánon.
A jiddis sok szempontból a zsidó-spanyol német megfelelője. A jiddis nyelvi szerkezetét és szókincsét tekintve szinte teljesen német, de héber betűkkel írják. A jiddis a kora középkorban Németország rajnai városaiban alakult ki, bár az első felismerhető jiddis szövegek a 14. századból származnak. A következő évszázadok során a jiddis egész Európában elterjedt, Kelet-Franciaországtól a Baltikumig.
Minden más nyelvnél több zsidó beszélt jiddisül. A holokauszt előtt a jiddisül beszélők tették ki a világ zsidóságának 75 százalékát, de a holokauszt során a világ jiddisül beszélőinek mintegy 75 százalékát megölték. Ma már egyre kevesebben beszélik a jiddis nyelvet, bár még mindig ez az elsődleges beszélt nyelve sok ultraortodox zsidónak, és valószínűleg még mindig több tízezer jiddisül beszélő van a volt szovjet államokban.
A jiddis nyelv és irodalom tanulmányozása ráadásul némiképp reneszánszát éli néhány egyetemi kampuszon. A nyelv egyes részei pedig számos olyan jiddis szóban élnek tovább, amelyek az amerikai angol köznyelv részévé váltak, mint például a nosh (ami azt jelenti, hogy nassolni) és a mentsch (úriember).