A hírhedt “phossy jaw”, amely a kizárólag az állkapocsban kialakuló, szabadon maradt csontok csontritkulásából álló járványt okozott, 1858 körül kezdődött és 1906-ig tartott, azóta csak néhány eset jelent meg. Ez a csontritkulás-járvány fájdalmat, duzzanatot, elgyengülést és 20%-os halálozást okozott, és a “sárga foszforral” hozták összefüggésbe, amely a “bárhol lecsapható” gyufák fő összetevője. A gyufagyártó üzemekben a “keverőknek”, “mártogatóknak” és “bokszolóknak” nevezett munkások ki voltak téve az ezt a vegyületet tartalmazó, felhevített füstnek. Az expozíció időtartamával összefüggésben sok ilyen munkásnál alakult ki fájdalmas exponált csont a szájban, míg az irodában dolgozó társaiknál nem. A kitett csont és a klinikai lefolyás kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit a mai száj- és állkapocssebészek a csontban lévő áttétes rákos lerakódások vagy a csontritkulás kezelésére használt biszfoszfonátok miatt látnak.
Bár a sárga foszfor kémiai összetétele egyszerű P4O10, a légzésből származó H2O-val és CO2-vel, valamint gyakori aminosavakkal, például lizinnel kombinálva az alendronáttal (Fosamax; Novartis Pharmaceuticals, East Hanover, NJ) és a pamidronáttal (Aredia; Novartis Pharmaceuticals) majdnem azonos biszfoszfonátok keletkeznek. A törvényszéki bizonyítékok közvetlenül utalnak arra, hogy a “fosszilis állkapocs” betegeknél a sárga foszfor az emberi szervezetben lejátszódó természetes kémiai reakciók révén erős amino-biszfoszfonátokká alakul át. Így a fosszilis állkapocs oka az 1800-as évek végén valójában az állkapocs biszfoszfonát okozta csontritkulás volt, jóval azelőtt, hogy az okos modern gyógyszerész vegyészek szintetizálták volna a biszfoszfonátokat. A mai biszfoszfonát okozta csontritkulás a “fosszilis állkapocs” második járványát jelenti. Az ügy lezárva.