A parentifikációt Boszormenyi-Nagy & Szikra 1973-ban úgy határozta meg, mint a családi alrendszerek közötti és a családi alrendszerek közötti határok torzulását vagy hiányát, oly módon, hogy a gyerekek átveszik a rendszerint a felnőtteknek fenntartott szerepeket és felelősségeket.
Más szóval, a parentifikált gyerek a testvérei vagy akár a szülei szülőjévé válik. Túl gyorsan nőnek fel annak következtében, hogy szüleik képtelenek vagy nem hajlandóak ellátni az otthoni feladatokat.
A szülő(k) lehet, hogy szenvedélybetegek, lehet, hogy fogyatékkal élnek, lehet, hogy elhanyagolják őket, vagy egyszerűen csak túl sokat dolgoznak, hogy anyagilag próbálják eltartani a családot. Egy gyermek a szülei halála vagy válása miatt is válhat szülővé.
Egy gyakori példa erre, hogy a gyermeknek azt mondják a jó szándékú rokonok, hogy most már ő a “ház ura”, amikor az apja elhunyt. Ezt a szerepet aztán nagyon komolyan vehetik, és aggódhatnak, hogy az édesanyjuk és a testvéreik szétesnek nélkülük.
A parentifikáció típusai
A parentifikációnak két fő típusa van: az érzelmi parentifikáció és az instrumentális parentifikáció.
Az érzelmi parentifikáció az, amikor a gyermek felelősnek érzi magát a családban élők érzelmi jólétéért. Előfordulhat, hogy a gyermek érzelmi támogatásra szorul a szülőtől, de cserébe nem kap érzelmi támogatást. A testvérek is számíthatnak érzelmi támogatásra, például ha a szülők elhanyagolóak vagy bántalmazóak, a gyermek lehet az, aki gondoskodik arról, hogy a testvérei biztonságban és szeretve érezzék magukat.
Instrumentális parentifikáció az, amikor a gyermek részt vesz a család fizikai fenntartásában. Lehet, hogy vacsorát főz a fiatalabb testvéreknek, amíg a szülők dolgoznak, elkíséri a fiatalabb testvéreket az iskolába és vissza, vagy akár gondozza a szülőt, ha fogyatékosság, betegség vagy függőség áll fenn. Sok fiatal gondozó a parentifikált gyermekek közé tartozik.
A parentifikált gyermekek gyakran koraérettnek, érettnek és nagyon rátermettnek tűnhetnek – és azok is, de ezzel egyúttal a gyermekkoruk értékes részeiről is lemaradnak.
Milyen hatása van ennek?
Érdekes megjegyezni, hogy nem minden parentifikált gyermeknél jelentkeznek negatív hatások felnőttkorban. A kutatások szerint az elhanyagolást megtapasztaló gyerekeknek csak körülbelül egynegyede tapasztal negatív utóhatásokat (Cicchetti & Toth, 1995; Golden 1999).
A sok parentifikált gyerek felnőve felnőttkorában különböző “gondozói” tulajdonságokat mutat, és olyan pályákon találhatja magát, mint az ápolók, segítő munkások, gyermekgondozók és lelkészek. Ehhez hasonlóan Jones és Wells (1996) kutatásai azt találták, hogy sok túl gyorsan felnőtté vált gyermek olyan tulajdonságokat mutatott, mint például az “emberbarát”. A kutatások azt is kimutatták, hogy azok, akikre gyermekkorukban nagymértékben támaszkodtak érzelmi támogatásban, felnőve magasabb szintű interperszonális kompetenciát záporoztak (Jurcovik és Casey, 2000).
A gyermekkori parentifikációnak azonban gyakran negatív hatásai is vannak. Sok parentifikált gyermek magasabb szintű szorongással, depresszióval, étkezési zavarokkal és kényszerbetegséggel (OCD) nőhet fel. DiCaccavo (2005) szerint a parentifikáció gyakran kudarcra készteti a gyermeket, mivel olyan feladatokat próbál végrehajtani, amelyek meghaladják jelenlegi képességeit, és e kudarcok internalizálása szégyenérzethez, depresszióhoz és alacsony önértékeléshez vezethet.
Néhány parentifikált gyermek felnő, és olyan valakivel lép kapcsolatba, aki gondoskodásra szorul, például alkoholistával, munkamániással, vagy ők teremtik meg a körülményeket, hogy a partner gondoskodásra szoruljon. Például olyan sok feladatot vállalnak magukra a háztartásban, hogy a partnerük nem tudja, hol van valami, vagy hogyan működnek bizonyos dolgok – így a felnőtt parentifikált gyerekre kell támaszkodniuk.
Néhány parentifikált gyerek felnő, és olyan mentális egészségügyi problémák alakulnak ki, mint a krónikus szorongás, kényszerbetegség vagy depresszió, és ezért a saját gyerekeikre támaszkodnak, hogy segítsenek nekik, így megismétlik a saját gyerekeik parentifikálásának mintáját. A parentifikáció generációs mintává válhat, amely mindaddig fennmarad, amíg aktívan meg nem törik.
Hogyan lehet leküzdeni a parentifikációt?
A felnőttkori parentifikációból való kilábalás magában foglalja a gyermekkor elismerését annak, ami volt, és a gyászolást a gyermekkor miatt, amiben nem volt része. Magában foglalja, hogy felnőttkorban újra szülővé válsz; megtanulod, hogyan működnek az egészséges kapcsolatok, megtanulod és felfedezed az egészséges határokat a kapcsolatokban, és megtalálod a módját, hogy elengedd azokat a terheket és felelősségeket, amelyeket nem neked kell cipelned.
Az egészséges továbblépés magában foglalhatja a szüleiddel szemben visszamaradt érzelmeid feldolgozását is; lehet, hogy dühös vagy rájuk, lehet, hogy sajnálod őket, vagy lehet, hogy bűntudatod van a továbblépés miatt. Nincs helyes vagy helytelen érzés ebben a pillanatban, de hasznos lehet megérteni és feldolgozni ezt a kapcsolatot, és azt, hogy hogyan járult hozzá ahhoz, ahogyan felnőttél, és ahogyan most érzel.
Ha szeretnéd feldolgozni a gyermekkoroddal kapcsolatos érzéseidet egy tapasztalt terapeutával, akkor vedd fel a kapcsolatot. Clapham-i és Tooting-i központjainkban a hét hét napján tartunk foglalkozásokat. Vegye fel a kapcsolatot csapatunkkal a 020 8673 4545-ös telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen.