Ha valaki a héten jól figyelt, a bolygón végigsöprő Covid-19 rémisztő hangzavara mögött talán hallotta, hogy az Egyesült Államok és Irán között majdnem újra kitört a háború.
Szerdán, a meggyilkolt iráni tábornok, Kaszim Szulejmáni születésnapján rakéták sorozata csapódott be az iraki fővárostól, Bagdadtól északra fekvő Camp Taji légibázisra. A támadásban két amerikai és egy brit meghalt, 14 másik megsebesült. Egy nappal később az amerikai erők Irakban visszavágtak, légicsapásokat hajtottak végre a Kata’ib Hezbollah ellen, egy Irán által támogatott iraki milícia ellen, amelyet a támadással vádoltak. Biztosra vehető, hogy az Egyesült Államok és Irán közötti erőszak nem fog itt véget érni. Már szombat reggel jelentések láttak napvilágot egy újabb támadásról ugyanezen a támaszponton, amely további három amerikai katonatisztet sebesített meg.”
Az Iránban egész városokat elárasztó, és most az Egyesült Államok felett is fenyegető félelmetes járvány ellenére a két ország közötti válság, amely akkor kezdődött, amikor a Trump-kormányzat kilépett a 2015-ös iráni atomalkuból, nem mutatja a csillapodás jeleit. A háború lehetősége egy globális közegészségügyi válság közepette enyhén szólva is felháborító. Az irániak vélhetően a Covid-19 világjárvány legnépesebb áldozatai közé tartoznak. Kormányuk döntése, hogy ebben a pillanatban konfliktust kockáztat, egyszerre rejtélyes és felháborító.
De Irán zord elszántsága, hogy népének szenvedésétől függetlenül visszavág az Egyesült Államoknak, egy fontos dolgot mutat be. Meghiúsítja a Trump-kormányzat egyik fő indoklását a Szulejmáni januári, vitatott dróngyilkosságának: az elrettentést.
Közvetlenül Szulejmáni megölése után Mike Pompeo külügyminiszter a CBS “Face the Nation” című műsorában azt mondta, hogy “az egész stratégia az elrettentésről szólt”, azt állítva, hogy a tábornok elleni dróncsapás döntő üzenetet küldött az iráni kormánynak, amely arra kényszeríti, hogy tartózkodjon a jövőbeni agresszív cselekményektől.
De ha valóban az elrettentés volt a stratégia, akkor az átütő kudarcot vallott. Még az e heti halálos támadások előtt is rendszeresen rakéták záporoztak az iraki amerikai támaszpontokra, valamint a bagdadi amerikai nagykövetségre. Irán nyilvános nyilatkozatokban jelezte, hogy az általa kiválasztott időpontban teljes bosszút tervez állni a Qudsz Erők vezetője, Szuleimani meggyilkolásáért. A Tádzsi tábor elleni halálos támadás azt sugallja, hogy nem blöffölnek.
A történelmi kontextust is figyelembe kell venni. Az 1979-es forradalom óta, amely a jelenlegi kormányt hatalomra juttatta, Irán megmutatta, hogy hajlandó hatalmas büntetést elviselni stratégiai céljai elérése érdekében.
Az Irán Irakkal vívott háborúja során az 1980-as években az akkori iráni legfelsőbb vezető, ajatollah Ruhollah Khomeini még jóval azután is harcolt Szaddám Huszein ellen, hogy Irán elleni inváziós kísérletét visszaverték. Az I. világháborúhoz hasonló kimerítő lövészárok-háborúban mindkét oldalon százezrek haltak meg éveken át, mindezt Khomeini azon céljának kitartó követése érdekében, hogy a baathistákat kiszorítsa a hatalomból, és Bagdadban Irán-barát kormányt állítson fel. (Az irániaknak 2003-ig kellett várniuk, amikor az Egyesült Államok kegyesen teljesítette ezt a célt helyettük.)
Most, még egy kataklizmikus közegészségügyi válság közepette is, amely állítólag több száz iráni, köztük több magas rangú politikai és katonai vezető halálát okozta, az irániak nem mutatják jelét, hogy engednének abból, amit elsődleges geopolitikai érdekeiknek tekintenek. Az iraki amerikai célpontok elleni folyamatos támadásaik azt sugallják, hogy fő stratégiai céljuk felé haladnak: az amerikai csapatok Irakból való kiszorítása felé.
A közelmúltbeli erőszakról szóló cikkében Afshon Ostovar, a Naval Postgraduate School professzora és a “Vanguard of the Imam: Religion, Politics, and Iran’s Revolutionary Guards” című könyvében azt írta, hogy az Irán által támogatott milícia Tádzsi tábor elleni támadása és az amerikai katonai válaszlépés “pontosan beleillik a Kata’ib Hezbollah és Irán céljaiba”. Az amerikai repülőgépek támadásai hozzájárulnak az iraki közvélemény haragjának növeléséhez az Egyesült Államok ottani katonai tevékenysége ellen, és megalapozzák a szélesebb körű konfrontációt, amely arra kényszerítheti az Egyesült Államokat, hogy végleg távozzon.
Iránnak és iraki szövetségeseinek “még több iraki haláleset és pusztítás kell, hogy táplálja az amerikai erők országból való kiűzésére irányuló erőfeszítéseiket” – írta Ostovar. “Arra is van okuk, hogy további válaszlépéseket tegyenek, ha akarnak, hogy az Egyesült Államokat további agresszív cselekményekre csalják iraki földön. Ezzel azonban arra kényszerítenék az Egyesült Államokat, hogy hasonlóképpen válaszoljon, és az eszkaláció körforgása tovább folytatódna a biztos konfliktus felé.”
Az elsöprő katonai előnyei ellenére ez egy olyan konfliktus lenne, amelyet az Egyesült Államok nem lenne képes megnyerni. Az amerikai közvélemény már kimerült és kiábrándult az évek óta tartó, látszólag értelmetlen közel-keleti harcokból. Az amerikaiak többsége aggódik a Covid-19 otthoni hatása miatt is, és valószínűleg nem lelkesedik az ötletért, hogy még több erőforrást fordítsanak egy újabb, világos végcél nélküli háború megvívására.
Az Iránnal ellentétben, ahol a kormány tekintélyelvű és néha brutális hatalmat gyakorol a közvélemény ellenvéleményének elfojtására, az Egyesült Államok korlátozottan képes figyelmen kívül hagyni saját népe kívánságait. Ezért van az, hogy az olyan amerikai tisztviselők, mint Pompeo, kitartóan úgy állították be Szulejmáni megölését, mint az iraki erőszak megfékezését, nem pedig annak fokozását. Ez egy álságos állítás, amelyet egyre nehezebb megvédeni.
Az Egyesült Államok és Irán közötti proxyháború minden bizonnyal folytatódni fog. Úgy tűnik, hogy még egy globális egészségügyi válság sem tudja megállítani. Egy dolog azonban világos: Az egyszerű irániak, irakiak és amerikaiak most nem engedhetik meg maguknak ezt a fajta erőszakot.
A Covid-19 által okozott pusztítás előtt Irán már az amerikai szankciók következményeivel küzdött. Ma még rosszabb helyzetben van. A Donald Trump vezette Egyesült Államok eközben úgy tűnik, hogy nincs felkészülve arra a társadalmi és gazdasági felfordulásra, amely egy nagyobb világjárványt kísérne az Egyesült Államok területén. Nem tűnik túl nagy kérésnek, hogy az amerikai és az iráni vezetők halasszák el a leszámolást addig, amíg a mindannyiunkat fenyegető pandémiás veszélyt ellenőrzés alá nem vonják. De még ez a szerény remény is elérhetetlen lehet.