A polarizálhatóság azt méri, hogy egy elektronfelhő mennyire könnyen torzul el egy elektromos tér hatására.Az elektronfelhő általában egy atomhoz, molekulához vagy ionhoz tartozik.Az elektromos teret okozhatja például egy elektród vagy egy közeli kation vagy anion.
Ha egy elektronfelhő könnyen torzul, akkor azt mondjuk, hogy a hozzá tartozó faj polarizálható.
A polarizálhatóságot, amelyet a görög alfa betűvel, α-val jelölünk, kísérletileg az indukált p dipólusmomentum és az azt előidéző E elektromos tér hányadosaként mérjük:
Az α mértékegysége C m2 V-1.
A nagy, negatív töltésű ionok, mint például az I- és Br-, erősen polarizálhatók.
A nagy pozitív töltésű kis ionok, mint például az Mg2+ és az Al3+ alacsony polarizálhatósággal rendelkeznek, de nagymértékben képesek polarizálni a polarizálható fajokat, mint például az I- és Br-.
A hétköznapi szóhasználatban a polarizálhatóság az “átlagos polarizálhatóságra” utal, ill, A különböző irányú polarizálhatóságok (pl. a Cl2-ben a kötés mentén, amit “longitudinális polarizálhatóságnak”, és a kötésre merőleges irányban, amit “transzverzális polarizálhatóságnak” nevezünk) megkülönböztethetők, legalábbis elvileg.
A szubsztituens és a molekula többi része közötti kötés mentén a polarizálhatóságot egyes modern elméleti megközelítésekben a kémiai reaktivitást stb. befolyásoló tényezőnek tekintik, és ennek paraméterezését javasolták. Lásd INGOLD (1953); TAFT és TOPSOM (1987).
