Múlt évben egy hír rovat keringett az interneten, amely bejelentette, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság úgy döntött, hogy az erős vallási meggyőződéseket mentális betegségnek minősíti. A cikk szerint az APA ötéves tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy az istenségbe vetett áhítatos hit akadályozhatja “az egyén képességét arra, hogy lelkiismeretes döntéseket hozzon a józan ész kérdéseiben”. Példaként a Jehova tanúi által az életmentő kezelések – például a vérátömlesztés – elutasítását hozták fel.
Ez persze kiderült, hogy ez egy álhír. De így is jogos médiavisszhangot és felháborodást váltott ki az olvasókból. Az olyan tényellenőrző weboldalaknak, mint a Snopes, rá kellett mutatniuk, hogy a rovat szatirikus volt.
Ez sokak számára nevetséges mutatvány volt. De számomra, a mentális egészségre szakosodott orvos számára a szatíra több szempontból is otthonosan mozgott. Kollégáim és én gyakran látunk el olyan betegeket, akik többek között hallucinációkban szenvednek, prófétálnak és azt állítják, hogy Istennel beszélnek – a mentális egészségügyben néha nagyon nehéz megkülönböztetni a vallásos hitet a mentális betegségtől.
Ez részben azért van, mert a mentális betegségek besorolása gyakran szubjektív kritériumokra támaszkodik. Sok mentális betegséget nem tudunk agyi szkenneléssel vagy vérvizsgálattal diagnosztizálni. Következtetéseink gyakran az előttünk látott viselkedésből fakadnak.
Tegyük fel például azt a férfit, aki összefüggéstelenül motyogva besétál a sürgősségi osztályra. Azt mondja, hogy hangokat hall a fejében, de ragaszkodik hozzá, hogy nincs semmi baja. Nem fogyasztott sem drogot, sem alkoholt. Ha mentálhigiénés szakemberek vizsgálnák meg, jó eséllyel pszichotikus rendellenességet, például skizofréniát diagnosztizálnának nála.
De mi lenne, ha ugyanez az ember mélyen vallásos lenne? Mi lenne, ha az ő érthetetlen nyelve a nyelveken szólás lenne? Ha hallaná, hogy Jézus beszél hozzá? Ő is ragaszkodhatna ahhoz, hogy semmi baja sincs. Végül is a hitét gyakorolja.
Nem csak a mentális egészségügyi diagnózisok kétértelműsége okozza ezt a problémát – a vallás meghatározásának homályos volta tovább bonyolítja a helyzetet. A Szcientológiai Egyház például évekig vitatkozott az adóhivatallal, hogy jótékonysági vallási szervezetnek minősüljön, és adómentes státuszt kapjon. Az egyház végül 1993-ban megnyerte ezt a csatát, ami jelentős lépés volt afelé, hogy az amerikai vallás főáramúvá váljon.
A Pulitzer-díjas író, Lawrence Wright Going Clear: Scientology, Hollywood, and the Prison of Belief című könyve szerint a szcientológusok hisznek az emberi testekben élő idegen szellemekben. Sokan úgy vélik, hogy különleges képességekkel rendelkeznek, például telekinézissel és telepátiával.
Ez a mentális egészségügyi szakembereket kényes kulturális helyzetbe hozza. Vajon 1993 előtt a mentálhigiénés szakembereknek pszichotikusként kellett volna kezelniük az ilyen hitet valló betegeket? 1993 után pedig hívő hívőként?
Ezek a megkülönböztetések mélyreható orvosi és jogi következményekkel járnak. A Mennyek zászlaja alatt: A Story of Violent Faith című könyvében Jon Krakauer újságíró bemutatta a Utah kontra Lafferty ügyet, amely a két mormon fundamentalista, Ron és Dan Lafferty által 1984-ben egy nő és egy gyermek meggyilkolásával foglalkozott. Az elmúlt évtizedekben Ron Lafferty elmeállapotának kérdése kulcsszerepet játszott az ügyben, mivel mindkét fél küzdött a tárgyalásra való alkalmasságáért.
A védelem azzal érvelt, hogy Ron Lafferty elmebeteg, és ezért nem szabadna halálra ítélni. Interjúkban Ron azt állította, hogy próféta, megerősítette, hogy Krisztus hangját hallja, és félelmét fejezte ki, hogy “egy gonosz homoszexuális szellem próbál behatolni a testébe az ánuszán keresztül”. Pszichiátriai szakértők azt vallották, hogy Ron láthatóan pszichotikus betegségben, például skizoaffektív zavarban szenved.
A vádhatóság igyekezett fenntartani a tárgyalásra való alkalmasságát, bizarr elképzeléseit a világ vallási gyakorlataihoz kapcsolva. Dr. Noel Gardner pszichiáter szavai szerint, aki a vád mellett tanúskodott, “az emberek többsége hazánkban hisz Istenben. A legtöbb ember az országunkban azt mondja, hogy imádkozik Istenhez. Ez egy általános tapasztalat. És bár a címkék, amelyeket Mr. Lafferty használ, kétségtelenül szokatlanok, maguk a gondolatformák valójában nagyon is közösek… mindannyiunk számára.”
Egy 2013-as helyi híradó rovat foglalta össze ennek a folyamatban lévő ügynek a bonyolultságát: “Hol a határ a hit és a téveszme között? A rosszindulat és az elmebetegség között?”
Ezek nehéz kérdések. A szcientológia és a mormon fundamentalizmus gyakorlata messze nem az egyetlen példa a vallás és a mentális egészségügy közötti, gyakran elmosódó határvonalra. Gyakorlatilag minden vallásnak vannak szokatlan hiedelmei és rituáléi, a katolicizmusban Krisztus húsának és vérének fogyasztásától a judaizmusban a bűnökért való vezeklést szolgáló böjtig.
Néhányan odáig mentek, hogy azt állították, a vallás valójában a mentális betegség egy formája lehet. Richard Dawkins biológus 2006-ban jelentette meg Az istenkáprázat című könyvét, amelyben az Istenbe vetett hitet téveszmének minősíti. Dawkins a téveszme definícióját idézi: “erős, ellentmondó bizonyítékok ellenére fenntartott, tartósan hamis hit, különösen egy pszichiátriai rendellenesség tünete.”
Dawkins könyve nagy vitákat váltott ki, tudományos ellenvéleményeket, gyűlölködő leveleket, sőt, még a kiadóját is börtönnel fenyegették. Mégis, 2014-ig világszerte több mint 3 millió példányban kelt el Az istentéveszme.
Mentálhigiénés szakemberként nem hiszem, hogy az én dolgom lenne ítélkezni a páciensek vallási meggyőződése felett. Az a munkám, hogy orvosi bizonyítékokat használjak a mentális betegségek értékeléséhez és kezeléséhez, hogy enyhítsem a pácienseim szenvedését. Ma már vannak objektív orvosi tesztek a mentális betegségek diagnosztizálására, mint például a neuroszifilisz vagy a B12-hiány. De ennél többre van szükségünk, hogy segítsen eligazodni azokban a nehéz körülményekben, amelyekben a mentális egészségügyi ellátás és a vallás összeütközik.
Amíg eljön az idő, talán sikerülni fog. Én hiszek benne.