Jogi orientalizmus és posztkoloniális jog
A posztkoloniális jog megköveteli, hogy a tudósok és a jogalkalmazók megbékéljenek azzal a ténnyel, hogy nem létezik egyetemes jogi kódex és nem létezik tiszta jogi objektivitás, hanem a jogrendszerek és jogi jelentések komplex, egymást átfedő pluralitása. Ha ez a nézet érvényesülne, akkor az euro-amerikai jogi perspektíva természetessé vált központi szerepe és felsőbbrendűsége megszűnne, és – Chakrabarty fent tárgyalt terminológiáját kölcsönözve – szükségszerűen “provincializálódna”. A jog, a kapitalizmus és a globális politikai gazdaság közötti kapcsolatokat tekintve azonban talán nem meglepő, hogy a nyugati jogtudomány nagyrészt figyelmen kívül hagyta (egyesek szerint szándékosan) a posztkoloniális jog kihívást jelentő jelenlétét. E zsákutcából való kilépésre tett kísérletként egyes tudósok a jogi pluralitás problémáját a jogi orientalizmus kérdéséről beszélve közelítik meg. Ezek a tudósok hosszú történeti távlatokban érvelnek amellett, hogy a jogi orientalizmus alakította a modern euro-amerikai jog fejlődését a XVI. századtól napjainkig (Ruskola, 2002; Anghie, 2006; Falk, 2009: 39-54). Ez az érvelés arra kényszerít bennünket, hogy elgondolkodjunk azon, hogy a faji és kulturális előítéletek hogyan tájékoztatják továbbra is a globálisan domináns jogi koncepciókat és a nyugati jogi felsőbbrendűség feltételezéseit, és ez viszont utakat nyithat meg arra, hogy megkérdőjelezzük vagy ellenálljunk ezeknek a domináns jogi világértelmezéseknek (Santos és Rodriguez-Gavarito, 2005).
Mi a jogi orientalizmus? Mint fentebb említettük, a jogi orientalizmus fogalma kifejezetten Edward Said, a posztkoloniális elmélet egyik vezető alakjának munkásságára támaszkodik. Said alkotta meg az “orientalizmus” szót, hogy arra utaljon, ahogyan az európai társadalmak a tizenkilencedik század folyamán az arab és muszlim világtól való különbözőségük képzeletén keresztül konstruálták identitásukat és önértelmezésüket (Said, 1978, 1993). Ebben a folyamatban alapvető fontosságú volt, hogy a Nyugat sztereotipizálta a Keletet, amely magában foglalta a keleti kultúrák egy sorát, beleértve a Közel-Keletet, valamint Kínát, Japánt és Dél-Ázsiát. Az Európából kiinduló orientalista diskurzusok nem voltak teljesen azonosak az Egyesült Államokból kiinduló diskurzusokkal, mivel általában a Közel-Keletre és Kínára irányultak, míg az Egyesült Államokban az orientalista retorika általában a Fülöp-szigetekre és a hazánkhoz közelebbi célpontokra irányult (Little, 2008; Brody, 2010; Francavigilia, 2011). Ezek a különbségek jellemzően egy-egy ország birodalmi és gyarmati érdekeivel korreláltak, és idővel gyakran változtak. Ami azonban egyesítette az orientalista retorika és a materiális gyakorlat e különböző formáit, az az egzotizált Kelet és a civilizált Nyugat közötti feltételezett ellentétes viszony volt.
A Keletről szóló orientalista diskurzusok a XIX. században jellemzően negatívak voltak, és a nyugati felsőbbrendűség és a keleti alsóbbrendűség feltételezett hierarchiáját erősítették. Ez azonban nem volt mindig így, hiszen a XVII. és XVIII. századi felvilágosodás filozófusai és misszionárius jezsuiták gyakran dicsérték a kínaiakat leleményességük és ügyességük miatt (lásd Gregory, 2003; Mungello, 2009). A tizenkilencedik századra azonban az ázsiai népekkel kapcsolatos európai hozzáállás lealacsonyító sztereotípiákká kristályosodott (Ruskola, 2002). Az európaiak magukat modernnek, racionálisnak, erkölcsösnek és törvényesnek hirdették, szemben a keleti társadalmak premodernnek, irracionálisnak, erkölcstelennek és törvénytelennek való kivetítésével. Ezért ugyanabban az időben, amikor az olyan kommentátorok, mint Alexis de Toqueville, megjegyezték, hogy az 1830-as években az Egyesült Államokban milyen nagy hangsúlyt kapott a jog, a történészek és társadalomelméleti szakemberek rámutattak a jog hiányára az olyan országokban, mint Kína, amelyet lényegében elmaradott, “stagnáló” társadalomnak tekintettek, amelyben a törvénytelenség uralkodott (Ruskola, 2002: 181-187, 213-215). De ahogy Said hangsúlyozta, ez nem azt jelentette, hogy “a Kelet lényegében egy eszme, vagy egy teremtés, amelynek nincs megfelelő valósága” (Said, 1978: 5). Sokkal inkább azt, hogy “A Kelet az európai anyagi civilizáció és kultúra szerves része … a támogató intézményekkel, szókinccsel, tudományossággal, képekkel, doktrínákkal, sőt gyarmati bürokráciával és gyarmati stílusokkal” (Said, 1978: 2).
Az orientalizmus többféle célt szolgált. Ezek közül a legnyilvánvalóbb az volt, hogy segített megerősíteni a világ színpadán a Kelet marginalitását és a birodalmi Nyugat centralitását. Az európai és amerikai tudósok azzal érveltek, hogy a keleti jogtudományi hagyományok a szokásokon, rituálékon és valláson alapulnak, szemben a modern nyugati nemzetek úgynevezett racionális és tudományos jogrendszereivel. A nem nyugati jogrendszerek alsóbbrendűnek nyilvánítása segített igazolni az európai jogot és kultúrát mint felsőbbrendű civilizációt, amely méltó a világ vezető szerepére és uralmára. Az orientalista retorika szolgáltatta a nyugati nemzetek számára azt az indoklást is, hogy az ázsiai népeket saját jogrendszerükön belül marginalizálják. Az Egyesült Államokban például az orientalista retorika szolgáltatta az alapját a kínaiak kizárásáról szóló törvénynek (1882). Ez a törvény felfüggesztette a kínaiak bevándorlását az országba, és megakadályozta, hogy a már az Egyesült Államokban élő kínaiak valaha is állampolgárságot kapjanak. A törvény értelmében azzal érveltek, hogy a kínaiak nem jogalanyok, mert képtelenek megérteni az amerikai jogot, és ezért megérdemlik, hogy kizárják őket az új köztársaságból (Park, 2004; Ruskola, 2002: 215-217).
A posztkoloniális jogászok szerint a keleti és nyugati jogi hagyományok közötti ellentétes retorika alapvető fontosságú volt a modern euro-amerikai jog kialakulásához. Más szóval, az európai jog történelmileg a nem nyugati jogi koncepcióktól való érzékelt különbözőség révén alakult ki. Duncan Kennedy szociáljogász szerint a nemzetközi jogot “a Nyugat és a világ többi része közötti különbségtétel, valamint e különbségtételnek a doktrínák, intézmények és állami gyakorlatok létrehozásában játszott szerepe” (Kennedy, 1997: 748) kapcsán kell értelmezni. Ez a vélt különbség segített kialakítani a nemzetközi jogrendszert, amely a Nyugat egyetemes törekvéseinek legitimálásához szükségessé tette a “jogi primitivizmus feltalálását” (Gathii, 1998; Bowden, 2005; Anghie, 2006; Wilf, 2009).
Ha elfogadjuk ezt az érvelést, akkor ebből az következik, hogy a nyugati jog nyelvébe, szerkezetébe és eljárásaiba történelmileg orientalista feltevések épültek be. Ez azt sugallja, hogy a kortárs euro-amerikai jog és a nemzetközi jogrendszer, amelyre épül, mind a mai napig eredendően és áthatóan kulturális és faji szempontból elfogult (lásd Pahuja, 2011; Westra, 2011). Röviden, a jogi orientalizmus a XXI. századi nemzetközi jogban és a globális jogi kapcsolatokban is fennmarad (lásd Otto, 1996; Falk, 2009; Haldar, 2007). A jogi orientalizmus továbbra is táplálja a globális Északnak a globális Dél feletti jogi felsőbbrendűségére vonatkozó feltételezéseket, és számos nemzeti és nemzetközi jogi fórumon, például a menedékjog és a menekültkérelmek esetében is alkalmazásra került (Akram, 2000). A jogi orientalizmus továbbá nyilvánvaló abban, ahogyan a globális Észak értelmezi a jogot a Közel-Keleten, különösen a 9/11-es események nyomán, valamint abban, ahogyan a nyugati nemzetek a jogot Kínában, Afrikában és Latin-Amerikában látják. Ahogy azonban a nemzetközi jogtudós Teemu Ruskola megjegyzi, a kortárs jogi orientalizmus jelenlétének felismerésének lényege nem az, hogy legyőzzük kulturális előítéleteinket – ami lehetetlen feladat -, hanem inkább az, hogy feltegyük a kérdést, miért alakultak ki bizonyos orientalista képzetek a jogról, miért rezonálnak továbbra is a mai világban, és mit lehet tenni e negatív sztereotípiák felhígítása érdekében, amelyek aláássák a nemzetközi jogot és megakadályozzák az őszinte globális párbeszédet és a kreatív jogi együttműködést (Ruskola, 2002: 222).
Egy dolog biztos – függetlenül attól, hogy az aszimmetrikus hatalmi viszonyokat a posztkoloniális jog vagy a jogi orientalizmus fogalmaival fogalmazzuk meg -, hogy túl kell lépni a jogi tekintély modernista hierarchiáján, amely a racionális kontra nem racionális és a civilizált kontra civilizálatlan jogrendszerek leegyszerűsített kettősségén alapul. A huszonegyedik század normatív globális rendjének és a sztereotipizált jogi megosztottságnak a de-orientalizálását – legalábbis egyes tudósok és elemzők – végső soron szükségesnek tartják a globális, nemzetközi, nemzeti, regionális és helyi kapcsolatok stabilitása és békéje érdekében (Santos, 2007; Onuma, 2010). Ahogy Ikechi Mgbeoji nigériai jogtudós ékesszólóan megfogalmazta: “Észak és Dél kölcsönösen sebezhetőek, közös a sorsuk, amely csak akkor valósulhat meg, ha felhagynak a civilizált én és a barbár másik fogalmával” (Mgbeoji, 2008: 152).
A posztkoloniális felismerések nyújtanak némi támpontot arra, hogyan lehet túllépni a népek és közösségek közötti, történelmileg strukturált, faji alapú megosztottságon. Duncan Ivison politikai teoretikus a Posztkoloniális liberalizmus (2002) című könyvében amellett érvel, hogy “valódi “többoldalú párbeszédet” kell létrehozni nemcsak az állam és az őslakos népek között, hanem közöttük és más kulturális és nemzeti csoportok között is” (Ivison, 2002: 163). Azzal érvelve, hogy az őslakos népek jelentős mértékben hozzájárulhatnak ahhoz a gondolkodáshoz, hogy hogyan lehet befogadóbb társadalmakat építeni, Ivison megjegyzi, hogy ehhez időre és szilárd elkötelezettségre lesz szükség “egy olyan politikai rend eszménye mellett, amelyben a különböző nemzeti csoportok, különböző hovatartozási módokkal és a jóról és a helyesről alkotott különböző elképzelésekkel, mégis hajlandóak olyan politikai megállapodásokban élni, amelyek ezt a pluralitást tükrözik” (Ivison, 2002: 166). Ivison érvelése aláhúzza a posztkoloniális perspektíva politikai kihívását a joggal kapcsolatban. Ahhoz, hogy “a nyilvános párbeszéd és tanácskozás kontextusérzékeny és beágyazott formája” (Ivison, 2002: 163) létezzen, először is újra kell gondolnunk a jog fogalmának uralkodó eurocentrikus, államhoz kötött értelmezését. Más szóval, a posztkoloniális jog elfogadása és a gyarmati elnyomás mélyen problematikus történelmének feldolgozása talán az első lépés egy olyan globális jogi jövő építése felé, amely befogadóbb, felelősségteljesebb és igazságosabb.