Úgy érzem, talán sokan hallottak már Tom Waitsről, és szeretnék megismerni őt. Talán csak túlterheli őket a munkásságának puszta mennyisége és az anyagának változása, így nem tudják, hol kezdjék. Remélhetőleg ez egy kis útiterv lehet azoknak, akik keresik az utat.
Először 16 vagy 17 éves koromban hallottam Tom Waits-et. Épp akkor kezdtem bele a punk rockba, és az egyik barátom, Graham hozott nekem két lemezt – Greetings from Ashbury Park és Rain Dogs – és azt mondta: “Meg kellene nézned ezeket a lemezeket, mert amit te csinálsz a punk dologgal, az király, de igazából a dalaid így szólnak. Bruce Springsteent onnan ismertem, hogy anyám hallgatta, de amikor meghallottam Tom Waitset, azt gondoltam: “Á, oké, király, szóval Tom Waits olyan, mint Bruce Springsteen a munkaidő után. Amikor Bruce dalaiban az összes ember elalszik, ez történik, itt folytatódik a narratíva.”
Azt szerettem, hogy Tom Waits dalai tartalmaznak folk és énekes-dalszerzői hatásokat, de furcsák és nem mainstreamek, ami pontosan az volt, amit akkoriban hallani akartam. Ezután Graham adta nekem a The Heart of Saturday Nightot és a Closing Time-ot, és ezek még mélyebbre vonzottak, de aztán egy nap lejátszotta nekem a The Black Rider-t, és én azt mondtam: “Ne, várj, ez túl sok, ezt még meg kell szoknom”, túl furcsa volt nekem, és valószínűleg csak a harmincas éveimben értettem meg igazán. De nagyon sokat segített, hogy fiatalon hallgattam ezeket az albumokat, mert Tom Waits éreztette velem, hogy nem kell a világ legtökéletesebb énekesének lennem ahhoz, hogy lemezt csináljak, hogy a hangodat szinte egy másik hangszerként használhatod, és ezt a Horrible Crowes lemezen a lehető legteljesebb mértékben ki is használtam.
Az egyetlen ember, akit ismerek, aki valamilyen módon személyesen ismeri Tomot, az a fotós Danny Clinch, de minden barátom meg van győződve arról, hogy egy Tom Waits-féle figurává fogok válni, hogy 40 éves koromra egy különc leszek, aki dobol és őrült emberekről énekel dalokat… és én ezt bóknak veszem! Van egy vicc a barátaim között, hogy minden születésnapomon felemelnek egy Tom Waits-fotót, és azt mondják: “Öt év múlva ez leszel te… Négy év múlva ez leszel te…”.’ Egyáltalán nem ismerem Tomot, de az a benyomásom, hogy talán ő is úgy tekint a zenészlétre, mint én, hogy az valami olyasmi, amit este 9-től este 11-ig csinálsz egy koncertnapon, de minden máskor csak egy srác vagy, egy átlagos fickó, aki elmosogat és kiviszi a szemetet, mint mindenki más. Úgy tűnik, hogy nem veszi ezt az egészet túl komolyan, és hogy jól érzi magát, hogy még mindig megvan benne ez a gyermeki csodálkozás a világgal kapcsolatban, és szerintem ezt mindenkinek meg kellene próbálnia megtartani.
DOWNTOWN TRAIN (Rain Dogs, 1985)
Amikor 17 éves voltam, szakítottam egy lánnyal, akiről meg voltam győződve, hogy feleségül fogom venni – olyan hülye, reménytelen romantikus voltam! – aki lelépett ezzel a sráccal egy másik bandából, és egyszerűen összetört engem. Épp akkor kaptam meg a Rain Dogs-t, és amint meghallottam a Downtown Train intróját, tudtam, hogy ez lesz a kedvenc dalom. Ez egy durva és zord, gyönyörű, romantikus szerelmes dal, ezzel a csodálatos, esetlen költészettel, amit teljesen megértettem. Akkoriban kívülállónak éreztem magam – nem illettem a menő srácok közé, de nem illettem a punkok közé sem, mert nem voltam elég punk, szóval ebben a furcsa középen voltam – de amikor hallottam Tom Waits-et énekelni a “But I’m shining like a new dime”-ot, valahogy megértettem, hogy itt volt ez a kívülálló, aki kicsit furán nézett ki, aki kitalálta ezt a képzeletbeli világot, ahol ő valami különleges volt, ahol volt ez a hivalkodó önbizalma, de valahogy tudta, hogy az egész csak egy vicc. Azt hiszem, ez a módszerem, mióta meghallottam ezt a dalt, hogy úgy tudok tenni, mintha ez a menő, kedves srác lennék, még akkor is, ha az ellenkezőjének érzem magam.
ANYWHERE I LAY MY HEAD (Rain Dogs, 1985)
Ez az utolsó dal a Rain Dogs-on, és amikor meghallottam, valahogy elszállt az agyam. Az akkordmenet olyan, ami a himnuszokból, a gospel egyházi zenéből származik, de aztán csak sikoltozik e gyönyörű zene fölött. Azt gondoltam: “Ez az, amit hajnali 4-kor akarsz mondani a csajodnak, amikor a dolgok nem működnek”, nem az a “John Cusack áll az ablaka előtt és Peter Gabrielt játszik” dolog a Say Anythingből, hanem trombitaszó és a “My heart is in my shoes”. Annyira gyönyörű.
RUBY’S ARMS (Heartattack and Vine, 1980)
Ez nem Tom Waits egyik legismertebb dala, de a Heartattack and Vine-ról van szó, és emlékszem, amikor először hallottam, sírva bőgtem, amikor a kocsimban hallgattam. Ez az egyik legsúlyosabb dal, amit valaha hallottam, ami az érzelmeket illeti.
**HOLD ON (Mule Variations, 1999)
** A Mule Variations lemeze elképesztő, és nagy hatással volt rám. Amikor először hallottam a Hold On-t, azt gondoltam: “Ez mindaz, amit egész életemben próbáltam csinálni”. Azt hiszem, kell egyfajta érettség ahhoz, hogy ilyen zenét csinálj, de azt gondoltam: “Amikor elég idős leszek, talán 50 éves, így akarok majd hangzani, ilyen súlyt akarok a zenémnek adni”. Ehhez a film noirhoz kölcsönöztem sorokat, a “Monroe-csípőről” szóló sor Tom Waitsre utal. Micsoda nagyszerű dal.
DOWN THERE BY TRAIN (Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards, 2006)
Ez a régi vallásos dolog, amit sok ember, aki vallásos háttérrel nőtt fel, belevisz a zenéjébe… én is, Bruce is, mindenki… ahol van ez a konfliktus a dalokban, hogy ‘Jól élek ebben a világban?’, amikor félig szentnek, félig bűnösnek érzed magad, és nem vagy benne biztos, hogy mit is csinálsz. Ez egy gyönyörű dal; van benne egy olyan sor, mint ‘Még a katona is megbocsátást nyerhet, aki átszúrta az Úr szívét, ott lent a vonat mellett’, és ez egy gyönyörű dolog, amire gondolhatsz, amikor ilyen mentalitással küzdesz.
NEVER LET GO (Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards, 2006)
Ez az egyik legszebb szerelmes dal, amit valaha írtak. Van egy szöveg, ami így szól: “Elküldhetsz a pokolba, de én soha nem engedem el a kezed”, ami egyszerűen csodálatos. Csak dobol a zongorán, és ordítja ezeket a hihetetlen szövegeket, és ez annyira erőteljes, gyönyörű és szenvedélyes.
LONG WAY HOME (Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards, 2006)
Mindig is úgy éreztem, hogy ez a dal az életemhez szól, mert zenészként megvan ez az ellentét, hogy szeretsz úton lenni, koncertezni és elvinni a zenédet az emberekhez, de ugyanakkor otthon akarsz lenni a családoddal és a szeretteiddel. Van egy sor, amikor azt mondja, hogy “Szeretlek, bébi, de mindig a hosszú úton megyek haza”, ami egyszerűen tökéletes. Egyszer csináltatott nekem egy kalapot egy csodálatos kalapkészítő, Cat Havstad, aki Oregonban él és Havstad Hats néven dolgozik, és minden kalapja karimájába ír egy idézetet, ha szeretnéd. Amikor megkérdezte, hogy akarok-e egyet, azonnal a “I got a head full of lightning, and a hat full of rain” sor jutott eszembe ebből a dalból, ami szerintem annyira király, és teljesen a rongyos, Jack Kerouac-os részemhez szól.
I DON’T WANNA GROW UP (Bone Machine, 1992)
Ahogyan a The Black Riderhez, sokáig tartott, amíg belejöttem a Bone Machine albumába, amíg meg nem hallottam ezt a dalt, amit később a Ramones feldolgozott. Amikor meghallottam, azt éreztem, hogy ‘Igen, ez az én küldetésem: Csak a saját dolgomat akarom csinálni, a felnőtté válás szívás! Visszatérve Springsteenre, gyakran van egy olyan elem a dalaiban, ahol a karakterek sajnálkoznak azon, ahogy az életük alakult, és azt hiszem, sok embernek az az érzése, hogy a felnőtté válás csak elveszi a szórakozást az életből.
DIRT IN THE GROUND (Bone Machine, 1992)
Ez egy másik csodálatos dal a Bone Machine-től, és egyszerűen borzongató. Csodálatos dallama van, és megint csak úgy hangzik, mint egy himnusz, de ez az én fajta himnuszom, ahol megtörtnek, rossznak, sötétnek és görbének hangzik, ez az igazi fajta vallás, azoknak az embereknek, akik nem biztosak benne, hogy jól csinálják. Ez a dal alapvetően azt mondja: “Nem számít, hogy mit teszel ebben az életben, vagy hogy mid van, mert tudod mit, mindannyian földbe fogtok kerülni.”. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez egy szomorú, furcsán szép dolog.
WHO ARE YOU (Bone Machine, 1992)
Ez is a Bone Machine-ból való, és van egy sor, ami nekem eladta a dalt, amikor azt énekli: “Are you still jumping out of windows in expensive clothes? Ismét ez az ellentét, a kisemmizett és a Casanova találkozása, ahol menő akar lenni és szép dolgokat birtokolni, de ugyanakkor tudja, hogy ez a világ nem neki való.
CHRISTMAS CARD FROM A HOOKER IN MINNEAPOLIS (Blue Valentine, 1978)
Megkaptam a Blue Valentine albumot, és általában nem vagyok jazz-rajongó, de a lemez közepén van egy dal, a Christmas Card from a Hooker in Minneapolis, ami egyszerűen padlóra küldött. Úgy hangzik, mint egy levél egy volt barátnőtől, aki azt mondja, hogy jól van, de aztán a végén bevallja, hogy “I’m a mess”. A hölgy elmeséli a történetét, hogy “Charlie, van egy férjem, aki harsonázik, és vett egy használtautó-kereskedést, úgyhogy a hét minden napján új autót fogok vezetni”, de aztán a végén azt mondja: “Igazából Charlie, börtönben vagyok, és szükségem van egy kis pénzre”. Ez csak a humorérzékét mutatja. Bruce egyszer azt mondta nekem: “Tetszik, hogy nem veszed magad túl komolyan a dalokban, tudod, hogyan kell egyensúlyozni a komoly, a kétségbeesett és a viccek között, ez a kulcs”. Erre én: “Király, haver, köszi!” És szerintem ez olyasmi, amit Tom Waits is csinál a dalaiban.”
Hallgasd meg a dalokat Spotify lejátszási listánkon.
Brian Fallon új albuma, a Painkillers március 11-én jelenik meg az Island kiadónál. Paul Brannigannel beszélgetett.