II. Frigyes Vilmos porosz király fia és örököse, katonai nevelést kapott, és aktív parancsnokságot viselt az első koalíciós háborúban 1792 és 1794 között. Apja 1797-ben bekövetkezett halála után Poroszország királya volt, aki visszavonta a monarchia néhány elnyomóbb törvényét, és kevésbé volt hajlamos a reakciós intoleranciára, mint elődje, de a határozatlanságáról és a félelmetes Louise királynőtől való függőségéről szerzett hírnevet.
A Poroszország nemzetközi sorsába vetett lelkes hite vezette a királyt 1805-ben a harmadik koalícióval való katasztrofális összefonódáshoz, és 1806-ban a győztes Franciaországnak szóló egyoldalú hadüzenet ostobaságához. Az 1806 őszi jéna-uerstädti vereséget követően gyakorlatilag száműzetésbe kényszerült Königsberg kelet-poroszországi kikötővárosába, és a nemzetközi ügyekben betöltött későbbi szerepe katonai gyengeségét tükrözte.
Napóleon 1809 végén engedte vissza Berlinbe, de 1812-ben még mindig vonakodó francia szövetséges volt, és a szövetséggel szembeni elsöprő népi és politikai ellenállással szemben még az oroszországi hadjárat után is ingadozott. Az orosz csapatok Berlin elérésének kilátása végül felülmúlta Napóleontól való félelmét, és végigkísérte seregeit az 1813-14-es hadjáratokon, de bizonytalan figura maradt, akit I. Sándor cár stratégiai diktátumai és tábori parancsnokainak féktelen agresszivitása uralt. 1815 után egy jóval megnövekedett királyság uralkodójaként Sándor példáját követve csatlakozott a konzervatív uralkodók Szent Szövetségéhez, amely a királyi önkényuralom megerősítésére és az Észak-Németország feletti gazdasági hegemónia biztosítására törekedett.
Forrás: Sándor cár, 1815, 1815: A napóleoni háborúk szótára, szerk. S. Pope, London: Collins, 1999