Digitális audiólejátszóSzerkesztés
1981-ben Kane Kramer brit szabadalmat nyújtott be az IXI-re, az első digitális hanglejátszóra. A 2115996 számú brit szabadalmat 1985-ben, a 4,667,088 számú amerikai szabadalmat pedig 1987-ben adták ki. A lejátszó akkora volt, mint egy hitelkártya, kis LCD-képernyővel, navigációs és hangerőszabályzó gombokkal rendelkezett, és legalább 8 MB adatot tárolt volna egy szilárdtest buborékos memóriachipben, amelynek kapacitása 3 és fél percnyi hangfelvételre volt elegendő. Terveztek egy 10 perces sztereó memóriakártyát is, és a rendszert egy időben merevlemezzel is felszerelték, amely több mint egy órányi digitális zenei felvételt tett volna lehetővé. Később Kramer céget alapított az IXI népszerűsítésére, és öt működő prototípust készítettek 16 bites, 44,1 kilohertzes mintavételezéssel, az előszériás prototípust pedig 1986 októberében az APRS Audio/Visual kereskedelmi kiállításon mutatták be. Azonban 1988-ban, mivel Kramer nem tudta előteremteni a szabadalom megújításához szükséges 60 000 fontot, a szabadalom közkinccsé vált, de a tervek még mindig az ő tulajdonában vannak.
Egy német kutatóintézet, a Fraunhofer-Gesellschaft része, 1987-ben indította el intézetében a zene magas minőségű és alacsony bitsebességű mintavételezéssel történő kódolásának kutatási programját. A projektet egy matematikai és elektronikai szakértő, Karlheinz Brandenburg irányította.
A Listen Up Player 1996-ban jelent meg az Audio Highway kiadónál. Akár egy órányi zenét is képes volt tárolni, de annak ellenére, hogy a CES-en díjat kapott, mindössze 25 példány készült belőle.
MP3-lejátszóSzerkesztés
Az MP3 mint hangkódolási szabvány 1994-ben jelent meg. Több hangadattömörítési technikán alapult, többek között a módosított diszkrét koszinusz transzformáción (MDCT), az FFT-n és a pszichoakusztikus módszereken.
1997-ben egy dél-koreai cég, a SaeHan Information Systems kifejlesztette a világ első MP3-lejátszóját, az MPMan F10-et. A világ első autós audio merevlemez alapú MP3-lejátszóját szintén 1997-ben adta ki az MP32Go, MP32Go Player néven. Ez egy 3 GB-os IBM 2,5″-os merevlemezből állt, amely egy csomagtartóra szerelt, az autó rádiórendszeréhez csatlakoztatott házban volt elhelyezve. A készülék 599 dollárba került, és kereskedelmi szempontból kudarcot vallott. Az amerikai piacon megjelent első hordozható MP3-lejátszó az Eiger Labs F10 volt, az MPMan F10 32 MB-os importált változata, amely 1998 nyarán jelent meg. Ez egy nagyon egyszerű készülék volt, és nem volt bővíthető, bár a tulajdonosok 64 MB-ra bővíthették a memóriát, ha visszaküldték a lejátszót az Eiger Labsnek egy 69,00 dolláros csekkel, plusz 7,95 dolláros szállítási költséggel.
A másik korai MP3-lejátszó a Rio PMP300 volt a Diamond Multimedia-tól, amelyet 1998 szeptemberében mutattak be. A Rio nagy sikert aratott az 1998-as karácsonyi szezonban, mivel eladásai jelentősen meghaladták a várakozásokat, felpezsdítve a digitális zene iránti érdeklődést és befektetéseket. A RIAA hamarosan pert indított, azt állítva, hogy a készülék elősegíti a zenék illegális másolását, de a Diamond jogi győzelmet aratott a Sony Corp. v. Universal City Studios ügyben, és az MP3-lejátszókat legális eszközöknek nyilvánították. Az Eiger Labs és a Diamond új szegmenst hozott létre a hordozható audio lejátszók piacán, és a következő évben több új gyártó is belépett erre a piacra.
A többi korai MP3 hordozható lejátszó közé tartozik a Sensory Science Rave MP2100, az I-Jam IJ-100 és a Creative Labs Nomad. Ezek a hordozható készülékek kicsik és könnyűek voltak, de csak annyi memóriát tartalmaztak, hogy normál 128kbit/s tömörítési sebesség mellett körülbelül 7-20 zeneszámot tudtak tárolni. Emellett lassabb párhuzamos portkapcsolatot használtak a fájlok PC-ről lejátszóra történő átviteléhez, amire azért volt szükség, mert a legtöbb PC akkoriban a Windows 95 és NT operációs rendszereket használta, amelyek nem rendelkeztek natív támogatással az USB-kapcsolatokhoz. Ahogy 2000-re egyre több felhasználó tért át a Windows 98-ra, az összes lejátszó USB-s lett.
1999-ben a Compaq által tervezett és a Hango Electronics Co által kiadott Personal Jukebox (PJB-100) 4,8 GB-os volt, amely körülbelül 1200 zeneszámot tartalmazott, és feltalálta a digitális zenei hordozható készülékek úgynevezett jukebox-szegmensét. Ez a szegmens vált végül a digitális zenelejátszók domináns típusává.
Szintén 1999 végén jelent meg az első fedélzeti MP3-lejátszó. Az Empeg Car és a Rio Car (átnevezve, miután a SONICblue felvásárolta és hozzáadta a Rio MP3 termékcsaládhoz) többféle kapacitású lejátszókat kínált 5 GB-tól 28 GB-ig terjedő kapacitással. A készülék azonban nem úgy vált be, ahogy azt a SONICblue remélte, és 2001 őszén megszűnt.
A Sony 1999-ben lépett be a digitális audio lejátszók piacára a Vaio Music Clip és a Memory Stick Walkman készülékekkel, ezek azonban technikailag nem MP3 lejátszók voltak, mivel nem az MP3 formátumot, hanem a Sony saját ATRAC formátumát és a WMA-t támogatták. A vállalat első MP3-t támogató Walkman-lejátszója csak 2004-ben jelent meg.
Az MP3-lejátszóknak több típusa létezik:
- A CD-ket lejátszó készülékek. Gyakran audio CD-k és MP3 vagy más digitális hangfájlokat tartalmazó házi adat-CD-k lejátszására is alkalmasak.
- Zsebes készülékek. Ezek olyan szilárdtest-eszközök, amelyek digitális hangfájlokat tárolnak belső vagy külső adathordozókon, például memóriakártyákon. Ezek általában alacsony tárolókapacitású eszközök, jellemzően 128 MB és 1 GB közöttiek, amelyek gyakran további memóriával bővíthetők. Mivel szilárdtestek, és nincsenek mozgó alkatrészeik, nagyon ellenállóak lehetnek. Az ilyen lejátszók általában USB-s billentyűmeghajtókba vannak beépítve.
- A digitális hangfájlokat merevlemezről olvasó eszközök. Ezek a lejátszók nagyobb kapacitással rendelkeznek, a merevlemez technológiájától függően 1,5 GB és 100 GB között. A tipikus kódolási sebességek mellett ez azt jelenti, hogy több ezer dal – esetleg egy teljes zenei gyűjtemény – tárolható egy MP3-lejátszóban. Apple’s popular iPod player is the best-known example.